Erdogan nem blöfföl, a NATO-bővítés vétója alkualap a törökök kezében

Nyitókép forrása: SITA/Turkish Presidency via AP Photo

Oroszország Ukrajna elleni inváziója alapjaiban fogja átírni az európai biztonságpolitikát. Ennek első valódi jele Svédország és Finnország döntése, hogy csatlakozni kívánnak a NATO szövetségéhez. Nem várt helyről érkezett tiltakozás, ugyanis az 50-es évek óta NATO-tag Törökország lengette be a vétót, szinte egy időben a horvát államfővel. Blöff vagy alkupozíció-építés? Lehetetlen megmondani egyelőre, mert Ankara régóta saját szövetségesei és Oroszország között egyensúlyoz. Vannak azonban árulkodó jelek.

A két Skandináv ország NATO-csatlakozása önmagában is érdekes kérdéskör, tekintve, hogy ennek a döntésnek a jelentősége inkább csak a politikai marketing területén nagy, stratégiai szempontból Ukrajnához képest kevésbé lényeges. Annak ellenére, hogy a finn és orosz határ 1300 kilométer hosszú. (Például, hogy a finnek óvatosan és kevésbé szembeötlően azért értesítették az oroszokat, hogy a NATO-csatlakozás esetén sem állomásoztatnának külföldi katonai kontingenseket a területükön.)

A török vétó valószínűleg nincs kőbe vésve. A legtöbb elemző úgy véli, hogy Ankara alkupozíciót akar a NATO-szövetségeseivel szemben, hogy érvényesíteni tudja érdekeit, amelyekből több is van. Ezeket vesszük most górcső alá, egy rövid történelmi kitekintés után.

   

Törökország 1952-ben csatlakozik a NATO-hoz, rendkívül fontos szövetségessé válik a Szovjetunióhoz való földrajzi közelsége és a Fekete-tenger felletti ellenőrzés szempontjából. Svédország és Finnország hosszú ideje (ez utóbbi már kétszáz éve) semlegességet fogadott, amelyet most, az Ukrajna elleni orosz invázió miatt akarnak feladni.

Svédország 1984-ben nyilvánította terrorszervezetnek és tiltotta be a Kurd Munkáspártot, a PKK-t. A 85 milliós török népesség 20 százalékát kitevő kurd kisebbség ellen Törökország nagyon keményen lép fel, és az elmúlt években a kurdok elleni hadműveletek száma nagymértékben megnőtt.

Ennek ellenére Svédországban, ha eredeti formájában nem is, de nevükben más, lényegükben azonos „ernyőszervezetek” keretében a PKK továbbra is működik Svédországban, ahol van egy 100 ezer fős kurd kisebbség, és a svéd törvényhozásban hat kurd nemzetiségű képviselő is van.

A svédek támogatják a szintén kurd YPG-t (Népi Védelmi Egységek), ami egy kurd milícia, amelynek nevét a világ az Iszlám Állam elleni harcokban elért eredményei miatt jegyezte meg. Az YPG olyan jól teljesített, hogy az USA oldalán Szíria nagy részéről kiverte a dzsihadistákat. Ahogy az lenni szokott, miután elvégezték a feladatot, az amerikaiak megfeledkeztek róluk, és hagyták, hogy a török haderő 2019-ben a hírhedt észak-szíriai offenzíva keretében kiszorítsa őket az általuk elfoglalt területekről – mikor már csak egy lépésre voltak attól, hogy egy összefüggő, kurdok által ellenőrzött területet hozzanak létre.

Az offenzíva miatt Svédország fegyverembargót és szankciókat hirdetett Törökország ellen, Finnország pedig hasonlóképp döntött. Ez tehát az alaphelyzet.

A terroristák kiadása

Csakhogy Ankara az YPG-t és a PKK-t egy kalap alá veszi. A török vezetés 33 „terrorista” kiadatását követeli Svédországtól és Finnországtól, egyik esetben sem kaptak pozitív választ. A 33 név között állítólag nem csak kurdok, de gülenisták is szerepelnek, vagyis azok, akik a 2016-os Erdogan elnök elleni kudarcos puccskísérlet előkészítésében részt vehettek (vagy csak Erdogan politikai ellenfeleinek táborát erősítik…).

A dolog lényege abban, hogy ha Törökországnak sikerül felszámolnia a külföli kurd ernyőszervezeteket, akkor a hazai kurdkérdés „megoldása” jóval „egyszerűbbé” válik – a kifejezés legaggasztóbb értelmében.

Amerikai vadászgépek

A másik feltétel, amit a szakértők emlegetni szoktak Törökország vonakodása kapcsán, az az amerikai F-35-ös programból való kizárás. A F-35-ös vadászgépek 5. generációs harcirepülők, a legmodernebb felszerelést építették beléjük, és Törökország igényt tartott rájuk.

Ugyanakkor 2019-ben Ankara az oroszoktól vásárolt S-400-as légvédelmi rendszert – ami felbőszítette Washington és az amerikaiak szankcióképp kizárták a törököket az F-35-ös programból – amely gyártási kapacitások odatelepítését is tartalmazta volna 100 darab vadászgép eladása mellett.

Ha van török vétót kiváltó kívánságlista, ennek a szankciónak a feloldása biztosan ott szerepel rajta.

Török kétarcú politika

Mindazonáltal nem szabad túlbelcsülni Törökország oroszbarát politikájának jelentőségét. Ez a „barátság” elsősorban gazdasági és stratégiai körülmények következménye. Az előbbibe például az orosz működőtőke és az orosz turisták beáramlása tartozik, valamint az orosz technológia szerint most épülő első török atomerőmű, ami a tervek szerint jövőre kezdi meg a működését.

Ugyanakkor Törökország áll Oroszország (Ukrajna után) második legfontosabb bejáratánál: a Kaukázusban. Ez alapvetően feszültség forrása, aminek korádban tartásához nagy egyensúlyozási hajlandóságra van szükség.

Törökország harcidrónokkal látta el Ukrajnát, az ukránok pedig nagy, külföldön igen jól eladható katonai sikereket értek el. Törökország ezen kívül hajlandó volt lezárni a Boszporuszt és Dardanellákat, vagyis a Montreaux-i egyezmény értelmében blokkolni a Fekete-tenger ki- és bemenő forgalmát. Igaz, hogy először beengedte az orosz hadihajókat, az utánpótlást azonban (amire az oroszoknak szüksége lenne) már nem.

Gazdasági gondok és figyelemelterelés

Az egész NATP-bővítési vétócirkusz belpolitikai szempontból is kapóra jött Recep Tayyip Erdogan török államfőnek. Neki és pártjának is alaposan csökkent a népszerűsége a Törökországos sújtó infláció és gazdasági válság miatt. Az éves infláció mértéke áprilisban 70 százalékos volt, az orosz-ukrán háború miatt pedig élelmezési problémákkal is szembe kell néznie.

Idén pedig választások lesznek Törökországban, Erdogan pedig előszeretettel emeli ki saját magát, mint nemzeti érdeket képviselő vezetőt külföldi ellenfelekkel állítva magát kontrasztba. Legutóbb az EU-val, most a NATO-val és a két csatlakozni akaró skandináv országgal játsza el ugyanezt.

Körkép.sk