Nem ok nélkül adta ezt a címet Szilágyi Enikő a szentgyörgyi publikum által szerda este láthatott pódiumműsorának: önmaga – s előadása révén a közönség – meghatározását kísérelte meg sajátos módon felépített, az idősíkok és az alakított személyek (látszólag) önkényes, (látszólag) rendszertelen váltogatásával – hogy végül minden mégis összeálljon egységes egésszé.
Ki nélkül nem létezhet Szilágyi Enikő? Jászai Mari nélkül (aki amúgy a nagymonológ főszereplője, hiszen az előadást többnyire a nemzet színészének naplója, vallomásai alapján állította össze Szilágyi Enikő), akit hivatásában – és nem szakmájában, ezt többször is hangsúlyozza az előadás során: a színészet hivatás, nem mesterség – példaképének tart? Vagy Petőfi Sándor nélkül, akit, ha úgy tetszik, Jászai Mari fedezett fel újra a magyarságnak a 20. század elején? Nem mellékesen az előadás első részében – melyben még önmagát „alakítja” Szilágyi Enikő, napjaink történéseire utalva kényszerzubbonyban, tolószékben – Mari és Sándor ott ülnek a két üres széken.
Aztán hirtelen váltás, próbajelenet következik: újabb kísérlet az önmeghatározásra. Ezúttal a mi nélkül nem létezhet Szilágyi Enikő a tét. Válasza pedig: magyarsága nélkül. A döbbenet, a katarzis Szőcs Géza hitvallásának megidézésével következik be, mely így kezdődik: „Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben”, és így végződik: „hiszek abban, hogy nemzetünk a legműveltebb nemzetek egyikévé lesz Európában, ha Isten is megsegít, és miért ne tenné, hiszen egyetérthetünk azzal a vélekedéssel, hogy amíg a nemzet távolodott az Istentől, akkor is közeledett hozzá, csak a hosszabbik utat választotta”. Szőcs Géza ekként gondolkodott „rózsaszállal a fogaim között”. Szilágyi Enikő, bár kérdőjellel zárta előadását, mintha mégis arra szólított volna: igen, lehet gondolkodni, sőt: tessék elgondolkodni.
