Hazahívó szerelem
Egy mosolygó szemű, kedves arcú, szépkorú asszony mesél ízes, mátyusföldi tájszólással a vészterhes huszadik század tragikus fejezetéről, a lakosságcseréről és a kitelepítésről. Marika néni hároméves volt, mikor 1947 novemberében megindult a Szilvási családdal a marhavagon Tótkomlós felé. Évekkel később a szerelem hozta vissza szülőfalujába, Pozsonyvezekényre.
Lélegzet-visszafojtva hallgatom az emlékező idős asszonyt, aki 1947-ben a Magyarországra Kitelepítettek fejléc alatti névsorban mindössze így szerepelt: Pozsonyvezekény 52-es házszám, Szilvási Mária, 3 éves, született 1944-ben, gyermek. Határátlépés ideje 1947.11.17.
A hetvennyolc éves Marika néni a tavaszi krumpli ültetését szakítja meg a kedvemért. Meglepődöm, amikor szívből megköszöni, hogy kíváncsi vagyok az emlékeire.
Értékeli, hogy vannak olyan fiatalok, akik szívükön viselik a kitelepítettek sorsát, akik nem hagyják feledésbe merülni a történelmi események fennmaradt, sokszor fájdalmas emlékmorzsáit, hiszen fontosak az öregek tanulságos életmeséi. Kell, hogy az utókor számára is megmaradjon, milyen is volt, hogy is volt az a kitelepítés – magyarázza Marika néni, akivel nagyon gyorsan megtaláljuk a közös hangot. Büszkén kezd mesélni négy „családjáról”, három fiáról és a lányáról. Sajnos a férje már nem él, de nem fél attól, hogy sokáig egyedül maradna, a gyerekek közül mindig jön valaki. Húga, Terézia, aki kétéves volt a család kitelepítésekor és öccse, Lajos, aki már Magyarországon született, Tótkomlóson él. Az édesszülők és az Atya – az anyai nagypapát becézték így – is a tótkomlósi temetőben nyugszanak. Marika nénit később a sors keze, a nagy szerelem vezényelte vissza fiatal lányként a szülőfalujába.
– A faluban gyorsan híre ment a bajnak. Még akiket nem érintett is, ők is meg voltak döbbenve, sajnálkoztak, hát még azok, akikre az ismeretlen út várt, őket érintette igazán nagy fájdalom. Azt sem tudták, hová viszik őket, sírtak, imádkoztak, búcsúzkodtak. Szívszorító volt az értük tartott szentmise, amelyen az egész hívő gyülekezet zokogott – mesél Marika néni.
A Szilvási és az anyai ágról a Halász család 1947. november közepén, egy szomorú, esős napon indult útnak a galántai vasútállomásról.
– De már előtte lévő nap jött a teherautó és megkezdték a rakodást, sírva pakolták a holmikat, a felnőttek fontolgatták, mit vigyenek. Később sokszor hallottam, hogy ilyen-olyan gazdasági eszköz ott maradt Vezekényen. Például a betonitató vályút nagyon hiányolták – emlékezik vissza Marika néni, de hozzáteszi, ő főleg a szülei elmondásából emlékezik ezekre az eseményekre. Nagyjából hatéves volt, amikor már kezdte felfogni, mi is történt, miért van itt, és miért nem otthon.
A marhavagonban való utazásról nagyon rossz emlékek vannak. Pontosan megmondani sem lehet, de talán egy hétig tartott az út Tótkomlósra, mert többször félreállították a vagonokat, ide-oda tologatták őket, aminek a következtében csak úgy borultak a kályhacsövek, edények. Az összevisszaságban a család kedves macskája is elveszett.
– Anyu sokszor járt a hivatalban, hogy kapjunk valami más lakhatást, mert a romos, szoba-konyha nem volt éppen élhető hely – magyarázza tovább az idős asszony. A család később egy Komlóstól három kilométerre lévő ún. Cigány-részben, egy közeli tanyán lelt új lakhatásra. A tanya egy áttelepült szlovák emberé volt, aki egyszer el is látogatott egykori otthonába, és összegezte, hogy mégsem volt kolbászból a kerítés máshol sem. A tanyán mindig sok munka volt, mindenki dolgozott a mezőgazdaságban, az állatok körül.
olyankor az édesapánk rokonai fogadtak be a faluban, onnan jártunk iskolába. Nyáron jó volt a tanyán, nagyon sokat dolgoztunk, nehéz évek voltak, de szabad gyerekek voltunk, libákkal, kacsákkal, tehenekkel – meséli Marika néni. 1958-ra sikerült a családnak „valamennyi pénzecskét” összegyűjteni és ebből házat vásárolni Tótkomlóson.
– Fiatalon könnyen megszoktam Vezekényen. A férjem a szövetkezetben dolgozott gépszerelőként, engem épp akkor vettek volna fel Gyulára egészségügyi iskolába, de abból végül nem lett semmi. A tágas Tótkomlós után tetszett, hogy Vezekény kisebb, minden közel van, az emberek barátságosak, tetszett a Duna, a Sziget. Itthon őrizhettük a nyelvjárásunkat is. Erre elég furcsán néztek mindig Magyarországon, furcsa volt nekik a mi tájszólásunk, ezért az iskolában mindig próbáltuk úgymond moderálni magunkat – magyarázza Marika néni, majd még hozzáteszi, nagyon jó lenne, ha a ma embere tanulna abból, ami régen volt, és minél hamarabb befejeződne a háború, amely egész Európát kínozza lelki, gazdasági nehézségekkel egyaránt.
Megjelent a Magyar7 2022/15. számában.
