Krakkó és környéke másként – Marcin Świetlicki Tizenegy című regényéről

„Különféle elnevezéseket adott ennek a Semminek a mester. Vagy úgy hívta, hogy világ, vagy úgy, hogy Lengyelország, vagy Emberek, vagy Társadalom, vagy Sátán, vagy Hivatal.”

Már ebből a fülszöveg-bevezetőből nyilvánvaló, hogy a falun játszódó regény – középpontjában a Csinos névre hallgató „kricsmivel” s egy valamikori gyermek tévésorozat sztárocskájaként ismert, zűrös főhőssel, a mesterrel – több szálon kötődik a lengyel és a lengyel témájú klasszikus irodalomhoz. Még Reymont aprólékos faluábrázolásban jeleskedő Parasztok című kétkötetes nagyregényéhez, továbbá egy, Krakkót szinte tizenkilencedik századi alapossággal bemutató Rónay György-kisregényhez is, amely az Idegenben című kötetben jelent meg, s a méltán nagyhírű lengyel városba szakadt magyar tolmácslány, Anna sorsának díszleteként felvonultatja a Ryneket, a Wawelt, a Mária-templomot és az Óvárost. A Krakkó életébe 1931-től belegyökerezett Nobel-díjas költőnő, Wisława Szymborska néhány verse is felvillan bennünk e „kocsmablues”-nak is beillő Świetlicki-regény olvastán. Ráadásként pedig említsük meg az oxfordi tudós és világvándor, Timothy Garton Ash A balsors édes hasznai című kötetében szereplőkiváló esszéjét, A pápa Lengyelországbant is.

Mindezek ismerete sem nyomhatja el bennünk az időnként szinte kísérteties, de egy-egy intellektuális kitérővel mindig meg-megemelt hasonlóságot A mi kis falunk és a Drága örökösök című, erősen kocsmaközpontú magyar tévésorozatok kisvilágával. S hogy egy valóban emelkedett, sőt, világhírű filmpárhuzamot is említsek: itt van Jiří Menzel halhatatlan mozija, Az én kis falum is.

Igen, a krakkói „muzsikus fenegyerek” s ugyanakkor finom lelkű poéta és cizellált irónia-mester (aki még a mi Szomorú vasárnap című mélabús slágerünket is jól ismeri angol és orosz fordításban!) Krakkó és környéke érdesebb, ugyanakkor megértésben, érzelmekben mindmáig gazdag arculatát hozza elénk. A regény voltaképpen krimi is, hiszen a főszereplő narrátor, az egykori, mára jócskán elhízott gyerekszínész – a már említett mester – makacs, bár sehová nem vezető nyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki ölhette meg szeretett ivócimboráját, a Doki névre hallgató magányos és különc orvost. A regény és a nyomozás „tévés szála” nem merül ki a varázsdobozból már rég kikopott mester személyében; a szerző remek médiakritikája két figurában is testet ölt. Elsőként egy korábban közismert operatőrben, Grzesio úrban: „Másfelől viszont meg kell említenünk, hogy Grzesio úr egy magántelevíziós csatorna elismert munkatársa volt. Operatőrként nagymértékben hozzájárult bűnügyi, családon belüli erőszakkal és korrupcióval foglalkozó műsorok sikeréhez. Egy vérző ember (a kerti székében holtan ülő Doki!) ideális témának tűnt. Grzesio urat és társait általában amúgy is vérző emberekhez hívták ki, – olyankor, mondhatni – a készre mentek…” Mondanunk sem kell, hogy az egykor valamelyes névre szert tett operatőrrel történetünk idején már a kutya sem törődik. Legfeljebb Morales, a falusi kocsma egyik törzsvendége vigasztalja: „– No, de a televízió, ugyebár, maga is hatalom. Szóval, ne aggódjon az úr, tiszteletben tartom a személyét: a hatalomnak kijár a tisztelet. Hová is jutnánk a hatalom elismerése nélkül? Anarchiába süllyednénk, uram, anarchiába. Én egyébként mindenkit szeretek, még a Csinosban napot lopó szeszkazánt is, még azokat is a maga tévéjéből, ne aggódjon.”

A lengyel kisvilágban kanyargó történetben akad egy egészen váratlan világirodalmi analógia is. Az a pillanat, amikor a még élő és viruló Doki a berlini fal lebontásakor arra kényszeríti kebelbarátját, hogy az égető mexikói italt, a mezcalt kóstolgassa vele, amely borzalmas és pusztító itóka. Malcolm Lowry A vulkán alatt című világhírű regényének ez az ital az egyik főszereplője Hugh, a folyamatos mezcal-mámorban dagonyázó angol konzul mellett.

Visszatérve a bezárt napjainkban aránytalanul megnőtt ázsiójú tévés világra: az egykori gyereksztár s az egyre inkább halványuló karrierű Grzesio úr mellett gyakran felbukkan a regényben egy semmitől vissza nem riadó hölgyemény is, egy agresszív szerkesztőnő, napjaink egyik hősnője: „– Üdvözlöm önöket! Marzena Małgorzata Malinowska vagyok. Itt állok egy apró, Krakkó melletti kis faluban, ami a mai napig nem volt híres semmiről… A mai nappal azonban ez a kép örökre megváltozott. Csatornánk szó szerint percekkel ezelőtt kapta meg a bizalmas (természetesen minden valóságalap nélküli, pusztán primitív, átlátszó és szenzációhajhász trükkön alapuló) információt arról, hogy egyik munkatársunk, Gregorz J. gépkocsija alá valaki pokolgépet helyezett el.”

S hogy igazi dráma is kerüljön az opera buffa-szerű, sokszor egyenesen abszurd vagy „mágikusan utószocreál” történések közé, a regény 2011-ben írott, de szervesen hozzá tartozó függelékében rátalálunk a 2010-es esztendő legtragikusabb lengyel eseményére, Lech Kaczińsky köztársasági elnök és felesége repülőgép-balesetére és halálára, amely egy időre ugyanúgy összekovácsolta az ország népét, ahogyan Karol Woytiła, vagyis II. János Pál pápa látogatása, majd halála, akinek szülőföldjén töltött napjait végigkísérték a „Maradj velünk!” kiáltások. A fájdalom és a megrendülés azonban nem tartott sokáig az elnök tragikus halála után. Lengyel barátaink, visszatérve a „négy-öt lengyel összehajol – s összevész” forgatókönyvéhez, hamarosan egymásnak estek. Ezt nem én mondom, hanem a szerző, Krakkó kocsmán inneni és túli, zenei és irodalmi életének alapos ismerője: „Hogy is volt egy éve? Ültünk, ugyanígy, ültünk, és őriztük a várost. Megjött a húsvét, aztán egy héttel a húsvéti ünnepek után lezuhant a repülőgép az elnökkel, az elnöknével és sok más fontos személyiséggel. Mint a fontos pillanatokban lenni szokott, a nemzet kis időre egyesült. Még a Wisła és a Cracovia szurkolói is kibékültek. Ahogy a pápa halálakor. A költők dagályos verseket írtak ennek jegyében, a publicisták kizárólag nagybetűket használtak, a médiamunkások a kezüket dörzsölték. Mértéktelenül emelkedett hangulat uralkodott. És, ahogy általában, nemzetünk ezután megkettőzött hévvel állt neki veszekedni.”

Ehhez a csípős, de nyilvánvalóan igazmondó és megalkuvást nem ismerő végszóhoz már csak két mondat kívánkozik: Wolosz Vera fordítása igazi remeklés. A regény megérdemelne egy bravúros filmváltozatot vagy egy jó színházi adaptációt, például a Krakkót és Lengyelországot kiválóan ismerő Pataki Éva regény- és drámaíró, Balázs Béla-díjas dramaturg értő közreműködésével.

Marcin Świetlicki: Tizenegy
Prae Kiadó, 2022.

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Wikimedia Commons; Prae Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.