És az sem mindegy, hogy az éppen felelős tisztségben ülők miképpen viszonyulnak az ügyhöz: van aki letudná csendben az egészet, van aki szót fogad és hallgat, s van, aki a maga dolgát letudja annyival, hogy a gondot a szomszéd kertjébe dobja át. Az elmúlt napok, hetek történései jól tükrözik: az autópálya előkészítése ezer sebből vérzik, a felelősök mossák kezüket, másra mutogatnak, vagy az „istenadta népet” oktatják ki lekezelő arroganciával.

Érthető és jogos az illyefalviak felháborodása, hisz itt már nemcsak mezőgazdasági területek elvesztéséről van szó, hanem arról is, hogy házaiktól ötven-száz méterre haladna az új autópálya. Ilyet sehol a világon (legalábbis a civilizáltabb részén) nem látni, és az sem vigasztal senkit, hogy a szomszédos Brassó megyében még nagyobb a baj. Érdekes az is, hogy a tavaly nyáron kijelölt, vadonatúj nyomvonal ismertetésekor titoktartásra kötelezték a polgármestereket, így idén januárban, az urbanisztikai engedély kibocsátásakor került nyilvánosságra az immár „végleges” változat. Olybá tűnik, vita, észszerű megoldás keresése helyett úgy döntöttek, kihasználnak egy „kisebb lobbierejű” polgármestert, és lenyomják az emberek torkán a döntést. Csakhogy kiderült, ez mégsem ilyen egyszerű, és a felháborodás mérete láttán az is, hogy a végleges is megváltoztatható. A vezetők nemtörődömsége soha nem látott összefogásra sarkalta a községet, közös fellépésük pedig eredményt hozhat.

Van azonban ennek a történetnek egy másik érdekes vetülete: a prefektus viszonyulása, megnyilvánulása az ügyben. A kormány helyi képviselője (aki hála az RMDSZ-nek immár magyar, a „mi” emberünk) diadalmasan kürtölte világgá tavaly nyár elején közösségi oldalán, hogy sikerült meggyőznie a tervező csoportot, hogy az Uzon és Szentivánlaborfalva belterületétől alig pár száz méterre tervezett autópálya nyomvonalát vigyék távolabb a két településtől. „Nem mindegy milyen hatékonyságú vezető képviseli közösségünk érdekeit” – írta június 9-én. Az tán nem vethető szemére, hogy a kormány megbízottjaként nem feledte a közösséget, melyet addig képviselt és amelyben él. Csakhogy arról nem szólt, hogy sikeres munkájának mások isszák meg a levét, ahogy arról sem, hogy ezzel bizony mások kárára használta fel tisztségéből fakadó hatalmát, s tulajdonképpen visszaélt hivatalával, hogy az övéinek kedvezzen. Az illyefalvi falugyűlésen, mikor ezt (is) számonkérték rajta, éles, arrogáns vagdalkozásba kezdett, békítés helyett tovább hergelve az amúgy is dühös embereket, s kioktató hangnemben nevezte olcsó választási akciónak tiltakozásukat. De hasonlóan lépett fel korábban Dálnokban is, ahol a nem RMDSZ-es színekben megválasztott helyi tanácstagokat oktatta ki arról, hogy kötelességük a polgármestert támogatni. Vagyis nem a választók, a falu érdekeit kell képviselniük, hanem annak elöljáróját kell szolgálniuk.

Lehet, hogy Ráduly István kitűnő eredményeket ért el Uzon községvezetőjeként, de az biztos, nincs tisztában prefektusi feladatkörével. Képviselheti a kormányt, figyelembe veheti az RMDSZ érdekeit, (ki)szolgálhat mindenféle hatalmat, de ha nem fontosak neki az emberek (már azok, akik nem Uzon községben élnek…), tevékenysége számunkra fabatkát sem ér.