Elmaradt ellenzékváltás, kormánypárti esélyek
A tavaszi országgyűlési választások legfőbb tétje, elkezdheti-e soron következő negyedik kormányzati ciklusát Orbán Viktor. Ami biztos, 2010 óta a legszorosabb befutó ígérkezik, de a kampányhajrá rajtvonalán nagyobb esély kínálkozik a Fidesz–KDNP ismételt győzelmére, mint a kormányváltásra.
Negyedévvel a várhatóan április első vasárnapján sorra kerülő országgyűlési választások előtt a kormánypártok növekvő előnyét mutatják az aktuális felmérések.
A 2010-et követő voksolásokhoz képest mindenképpen új helyzetet vetít előre, hogy ezúttal egy szervezetileg egységes ellenzék mérkőzik meg a Fidesz–KDNP pártszövetséggel.
A megosztott ellenzékkel szemben 2014-ben és 2018-ban is kényelmes, kétharmados győzelmet aratott a kormányoldal, idén áprilisban azonban ennél szorosabb befutó várható. A kormánypártok számára viszont reális cél a parlamenti többség megőrzése, s a már valóban korszakos, történelmi távlatot felölelő, egymást követő negyedik ciklus lehetősége.
A 2018 óta tartó ciklusban átrendeződtek a magyar politika erővonalai. Hat ellenzéki párt a 2022-es választásokon közös listán indul a Fidesz–KDNP-vel szemben. Megjegyzést érdemel, hogy amikor ezek a sorok íródnak, az Egységben Magyarországért szövetség közös indulása eldöntött ténynek látszik, de a közös lista még nem állt fel. Ennek jelentősége nem lebecsülendő, hiszen a lista befutó helyeiért folyó éles versenyfutás még a kampányhajrára fordulva is energiákat von el az ellenzéktől.
Az ellenzék közös fellépésével azonban mindenképpen új helyzet állt elő, hiszen a 2010 utáni évekre jellemző háromosztatú politikai tér helyett a 2010 előtt jellemző kétosztatú versengés tér vissza.
A politológia zsargonjában a háromosztatú pártstruktúrát nevezték centrális erőtérnek, amelyben a Fidesztől balra és jobbra is helyet foglalt egy-egy közepesen erős, a kormányt önmagában leváltani képtelen párt, illetve blokk, amelyek egymásban is a közös fellépés lehetőségét kizáró riválist láttak.
A 2018 utáni ciklusban a centrális erőtér felbomlásához a Jobbik eredeti identitásának feladása kellett. A négy éve még a Fidesz–KDNP mögött a második helyen végzett korábbi radikális párt, amely az ezredfordulón éppen a posztkommunista baloldallal szemben alakult, 2018-at követően Jakab Péter vezetésével fokozatosan betagozódott a baloldali blokkba. A betagozódás olyannyira sikerült, hogy mára a Jobbik az ellenzéki összefogáson belül a Gyurcsány Ferenc által vezetett Demokratikus Koalíció legfontosabb taktikai szövetségese. Ez a tény mutatja leginkább, hogy 2022-re véglegesen eldőlt, a 2010 előtti baloldal nyerte meg az ellenzéki versenyfutást, maga alá gyűrve az önálló pólus megteremtésére képtelen huszonegyedik századi pártokat, amilyen az LMP, a Momentum vagy a Jobbik.
A 2019-es önkormányzati választás már megelőlegezte, hogy az ellenzéki pártok koordinációja átrajzolja az erővonalakat a magyar belpolitikában. A főpolgármesteri szék megszerzése és több megyei jogú város elhódítása érzékelhetően lendületet adott az ellenzéki együttműködésnek, miközben a vidék Magyarországán szilárdan tartotta meg pozícióit a Fidesz–KDNP pártszövetség.
A főpolgármester-jelölt kiválasztásánál már alkalmazott előválasztásra az ellenzéki nyilvánosság valósággal csodafegyverként tekintett, így nem véletlen, hogy az országgyűlési választások előtt a pártok is ettől reméltek a végső sikerhez is elégséges lendületet.
A 106 egyéni jelölt kiválasztása során a DK és a Jobbik háttéralkuja határozta meg az ellenzéken belüli erőviszonyokat, ennek következtében Gyurcsány Ferenc pártja a 2022-ben felálló Országgyűlésben minden bizonnyal a legnagyobb létszámú frakciót alakíthatja meg a jelenlegi ellenzéki pártok közül. A miniszterelnök-jelölt kiválasztása azonban meglepő befutót hozott, hiszen a győztes Márki-Zay Pétert előzetesen esélytelenebbnek gondolták nemcsak Karácsony Gergely főpolgármesterhez és Dobrev Klárához, Gyurcsány Ferenc nejéhez, de még Jakab Péter Jobbik-elnökhöz képest is. A hódmezővásárhelyi polgármester végül rácáfolt az előzetes várakozásokra és az első körben még előtte végző Karácsony Gergely kurta-furcsa visszalépése után az előválasztás második fordulójában magabiztosan előzte meg Dobrev Klárát.
Utólag jól látható, Márki-Zay sikerében kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy az előválasztás két fordulója között látványosan felbomlott a korábbi MSZP–SZDSZ koalíciók tovább élő szellemi holdudvara. Az európai politika progresszív hullámára felülő liberális elit Dobrev és a korábbi favorit Karácsony helyett Márki-Zayra adta az áldását, nagyban befolyásolva ezzel az előválasztás kimenetelét.
A nagy reményekkel felkent Márki-Zay, a kívülről jött kapitány, utóbb azonban könnyen lehet, hogy az ellenzék 2022-es ismételt vereségének legfőbb tényezője lesz.
Az előválasztáson befutó hódmezővásárhelyi polgármester győzelmét követően első felindulásában még ellenzékváltásról beszélt, amiből utólag annyi igaznak is bizonyult, hogy a szövetkezett pártok egy jó ideig se kiköpni, se lenyelni nem tudták. Azután csak lenyelték, amihez jócskán kellett Márki-Zay Péter nehezen magyarázható kommunikációs ámokfutása, a vártnál is gyorsabban szétoszlatva az előválasztáson elért sikerének felhajtó erejét.
Az a tény, hogy Márki-Zay kénytelen volt elengedni, hogy a hat párt mellett egy saját frakciót is alakítson, mindennél szemléletesebben mutatja, az LMP, a Momentum és a Jobbik után a hódmezővásárhelyi polgármester is lecsusszant a 2010 előtti baloldal torkán.
Márki-Zay azonban az elmúlt hónapokban már keltett annyi zavart a baloldali erőtérben, ami láthatóan megtörte az ellenzék lendületét, a kampány hajrájában már nehezen behozható előnyhöz juttatva a jobboldalt. Januárra még éppen csak körvonalazódik az ellenzéki szövetség kampányának arculata, miközben a füstös szobákban nehezen kiizzadt háttéralkuk sem zárultak még le. Aligha meglepő, hogy a pártok támogatottsági versenyében az utóbbi hetek egyértelműen trendfordulót jeleznek, a korábbi fej-fej melletti verseny helyett, egyre inkább elhúzni látszik a Fidesz.
A Fidesz–KDNP 2006 nyara óta (!) megszakítás nélkül vezeti a pártok támogatottsági versenyét. A pártszövetség a 2018-as választáson több mint 2,8 millió szavazatot „zsebelhetett be”, támogatottságát nagyobb zökkenők nélkül őrizte meg a most záruló parlamenti ciklus során is.
A számbelileg stabil szavazótáboron belül azonban történtek mozgások, vidéken a Jobbik rovására tovább erősítette pozícióit a Fidesz–KDNP, a nagyvárosokban, ahogy azt már a 2019-es önkormányzati választás is mutatta, némileg visszaszorultak a kormánypártok.
Várhatóan ez a tendencia rajzolódik ki majd idén áprilisban is, a fővárosban és néhány megyei jogú városban az ellenzék korábbi önmagához képest sikeresebben szerepelhet, de a vidéki választókerületekben a Fidesz jó eséllyel utcahosszal fog diadalmaskodni.
Az Orbán-kormány legfontosabb tőkéje a belső vitáktól hangos ellenzékkel szemben a stabilitás, a megszakítás nélküli tizenkét év a kormányrúdnál.
Egy versengő többpárti demokráciában már három egymást követő diadal korszakos teljesítménynek számít. Orbán Viktor már jelenleg is csúcstartó a magyar kormányfők sorában, ha az 1998 és 2002 közötti éveket is beleszámítjuk, nála hosszabb időt egyetlen magyar politikus sem tölthetett a miniszterelnöki bársonyszékben. Ha idén áprilisban a negyedik egymást követő ciklusát is elkezdheti, valóban történelmet ír a szemünk láttára, hiszen a dualizmus korában másfél évtizedig egyhuzamban kormányzó Tisza Kálmán rekordját is átadja a múltnak.
Mire lehet elég a választók által szemmagasságban írt történelem? Arra mindenképpen, hogy Orbán Viktor Magyarországot tényleges súlyánál messze fontosabb szerepbe helyezze az európai és a világpolitikában.
Miközben a politika sakktábláján jönnek-mennek a szereplők, felértékelődik a stabilitás, a négyévente ismételten kinyilvánított választói bizalom.
Orbán a magyar választóktól kapott felhatalmazás birtokában újabb esélyt kaphat arra, hogy az értékeit, esélyeit és ezáltal jövőjét felélő Európa jelenlegi legkarakteresebb kritikusából a kontinens politikáját meghatározó politikusok egyikévé váljon.
Megjelent a Magyar7 2022/2. számában.
