A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hagyományos díjátadó ünnepségen kórus és karnagy, író és lelkipásztor, katonatérképész és hangszerkészítő neve és teljesítménye került be ma a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába”, gyarapítva azoknak a sorát, akiknek munkásságát Magyar Örökség-díjjal ismerték el az elmúlt negyedszázadban.
1995-ben döntött a Magyarországért Alapítvány kuratóriuma ennek a díjnak létrehozásáról, felkérve egy köztiszteletben álló személyekből alakított jeles bizottságot, hogy a beérkezett javaslatokból válasszák ki a kitüntetésre legméltóbbakat. A bizottság megfelelt a nem könnyű elvárásnak, hogy a magyar kultúra és tudomány múltbeli és jelenkori kiválóságaiból a kevésbé ismertek nagyszerű teljesítményeit is reflektorfénybe állítsa – erre bizonyíték az a
közel 700 név, amelyet az Aranykönyv őriz.
A mai díjátadó ünnepségre szóló meghívóban Böszörményi Gergely a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnökeként, illetve a Magyar Örökség Díj Bírálóbizottság tagjaként örömmel közli:
A Hungarikum Bizottság 2021 júniusában kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánította a Magyar Örökség Díjjal kitüntetett személyek lezárult életműveit, ezáltal a Magyar Értéktár részévé válhattak a magyar történelem kiváló alkotó személyiségeinek munkásságai.
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott ünnepség hangulatát a budapesti Monteverdi Kórus adta meg, amely alapítója és karnagya: Kollár Éva vezényletével karácsonyi dalokat adott elő. Majd dr. Sapszon Ferenc Kossuth-díjas karnagy méltatta művészetüket, kiemelve azt a tényt, hogy szinte páratlan az ilyen együttes, amelynek élén 50 éve az a karnagy áll, aki fiatal gimnáziumi énektanárnőként diákjaiból megszervezte a kórust. A diákok érettségi után sem széledtek szét, együtt folytatták a munkát: a magyar zenekultúra itthoni és külföldi népszerűsítését, és váltak nemzetközileg is elismert kórussá.
Kövesdi Károly felvidéki író, költő közírói szolgálatával érdemelte ki a kitüntetést.
A laudációt Duray Miklós író, politikus írta, ám Molnár Imre történésznek kellett vállalnia a felolvasást, mert bár Duray hajnalban indult el Pozsonyból, olyan közúti dugóba került, hogy az általa írt méltatás végére lépett be a terembe. (A laudáció teljes szövege a tudósítás végén olvasható).
További díjazottak:
Pál Feri atya lélekpásztorlása
Laudátor: dr. Takács József neurobiológus, a Bírálóbizottság tagja
Vitéz Somogyi Endre altábornagy katonaföldrajza
Laudátor: Siposné prof. dr. Kecskeméthy Klára ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem professzora
Novotny Antal hangszerkészítő munkássága
Laudátor: Makovecz Pál, a Makovecz Imre Alapítvány kuratóriumának elnöke
Jánosi Zoltán és a MAGYAR NAPLÓ irodalmunkat gazdagító teljesítménye
Laudátor: Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője
Gudor Kund Botond gyulafehérvári történész, református lelkész, esperes közösség-védelmező szolgálata
Laudátor: Kőrösi Viktor Dávid, kolozsvári magyar konzul. (A járványügyi korlátozások miatt nem tudott Budapestre jönni, írását Böszörményi Gergely olvasta fel.)
***
Életművet ajánlunk az eljövendő korosztálynak: Kövesdi Károly a Magyar Örökség része
Az örökség a jövőnek szól, aminek a múlt, vagy a mindenkori jelen nélkül nincs értelme, hiszen minden elmúlt, jelenkori vagy eljövendő az időfüggvény rendszerében zajlik – nem hagyva figyelmen kívül a jelenkori értékeket és azt az értékrendszert, hatalmi rendszert, jogrendszert, amiről és amiben az örökül hagyás megvalósul. Igaz, lehet mindezt figyelmen kívül hagyni, de lehet, hogy így nincs örökség, vagy talán nincs is értelme, tán nem is lehetséges.
Széchenyi, amikor felajánlotta egyévi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, tette ezt a jövő számára, de a múltja, azaz a család gazdasági ereje és ilyen irányú értékrendi elkötelezettsége nélkül, felajánlása csak üres javaslat maradt volna. Felajánlását azért tette meg, mert tudta, mire hagyatkozhat. A múlt volt a jövendő letétje.
Kövesdi Károly évtizedek óta építi életművét, szellemi, gondolati, gondolkodásmódi művét, amit tavaly (2020-ban) Európa-éremmel ismertek el, elhelyezve gondolatvilágát, szemléletét térségünk, Kelet-Közép-Európa hagyományos, zsidó-kereszt/ty/ény, nemzetileg elkötelezett és a térségünkben élők sorsa iránt gondot viselő szellemiség rétegsorában.
Ebbe a magatartásba, gondolkodásmódba beleszületni nem lehet, de lehet beleszületni egy értékrendi erőtérbe, ami meghatározza a közvetlen környezetünk szemléletét, vagy a nagy tájegységben élők viszonyulását a társadalomhoz, a múlthoz és a jövőhöz. Ez megadatott neki, mert Palócföldön született, ahol ez az érték oly mély gyökerű, hogy az odatelepültek is legkésőbb két nemzedék során hozzá hasonulnak, vagy hasonultak, hacsak nem a rombolás szándékával jöttek – ez számomra családi tapasztalat. Kövesdi Károly örökül hagyásra javasolt életművének értékét, súlyát mérni tehát ezen a ponton és szempont szerint illő vagy érdemes, de óvjuk a mérleget, mert a teher alatt megroppanhat.
Ha a világhálón olvassuk hosszabb, rövidebb vagy akár kurta életrajzi adatait, szinte mindenütt megemlítik, hogy költő, publicista, író, újságíró, műfordító. Csakhogy sehol sem arra helyezik a hangsúlyt, hogy gondolkodó ember. Műfajokat akasztanak a nyakába. Viszont gondolkodni műfaj nélkül kell. A gondolat kifejezésének módja, kerete, eszköz kérdése, amit egyesek műfajnak neveznek, mások megszólalásmódnak, a közösség pedig megszólításnak.
Kövesdi Károly közíró – határozza meg az Örökség Bizottság. Ebben az esetben ez nem a kifejezési mód műfaji meghatározása, hanem a tollforgatónak, pontosabban a gondolatközlőnek a véleményével megcélzott közeghez való kapcsolódása. Gondolatait, véleményét, érthetően a köz tudomására hozza, az ő általa is alkotott közösség tudomására. Ezt a törekvését értékelte ezúttal a Magyar Örökség és Európa Egyesület.
Kérdés, hogy az elszakított magyarok esetében az örökség a múlt idézete-e vagy a jövőnek hagyományozott örökség?
A kérdésfelvetéssel kapcsolatban idézzünk Kövesdi Károly egyik verséből:
„…Erdő alatt temető, mellette kis falu,
a völgyben tégla- és vályogfalú
maroknyi ház kuporog, míg a szorgos
sír-sereg a hegynek kaptat,
indul az égbe, pedig a csontok
az ember-gyökerek lefelé kaparnak.
Irtóztató a kozmosz hidege,
a humusz – melyből vétettek – meleg,
egymásra rakódva nyomulnak a mélybe,
hol tompán felzúg az egykori ének,
tebenned bíztunk elejétől fogva,
most tátott szájak rozsdás
orgonasíp-sora, beléjük föld omol,
legyen meg a te akaratod.Se jószág se termés, üres a hombár,
a távozót nem sorvasztja immár
a honvágy, hisz itt már semmi
sem az övé, csak a múlt megvakult
foncsora, anyóka nem ül a padon,
a korhadt tetőgerendán menyét oson.
Még él apóka, de neve már a kövön,
a múlt a jövőnek így köszön,
s száján a történelem felköhög.”
(elejétől a végéig, a reformáció évfordulóján)
Kövesdi Károly azt sugallja: van mit örökül hagyni.
Egy nemrég megjelent írásában Szabó Dezsőre utal: minden magyar felelős minden magyarért. Azt ugyan nem mondja ki, hogy nem minden magyarnak van utódlója, de keservesen felsorolja, hogy mit kellene tennünk a javulásért. Mindenesetre, a nemzetet értéknek kellene tekinteni és nem koloncnak – legalábbis a Felvidék vonatkozásában ez a helyzet. Majd tovább sorolja a veszélyeket: széteső közhálózat, munkahelyhiány, a magyarlakta vidéket elkerülő köztámogatások, a szabadpiac farkastörvényei által sújtott mezőgazdaság, kiürülő templomok, bölcsődék, óvodák és iskolák, népességfogyás, elköltözés. Végül megállapítja: ez a felvidéki magyar valóság.
Kövesdi Károly eddigi életműve öröklésre ítéltetett. A kérdés az: lesz-e elegendő örökös?
Cservenka Judit/Felvidék.ma
