Valahol az északi tájakon
Szabadon, piros-fehér szárnyakon
Repülünk, s mint egy puha vánkos,
Alattunk fekszik az Acélváros…
 Annyi mindenkit megihletett már e nemes város, köztük a Bíborszél zenekart is, akiktől a fenti sorokat idéztem.
A legszebb dolgot, amit az élet adhat, Miskolctól kaptam. Mint mindig, megállok a Szinva patak hídján, mely mára már a szerelmesek hídja, a sok lakat őrzi az életérzést, örökkön, örökké…
Zoom
Háromévesen talán nem sok mindenre emlékszünk, de megmaradnak érzések, élmények, mely az ember húsába ég, amit sosem lehet elfelejteni.
A pótnagymama Miskolcon élt, sokat vigyázott rám és a nálam pár évvel idősebb Alexre. A sorsunk összefonódott, szinte testvérként nőttünk fel. Félve figyelték minden lépésünket. Amit mindenki testvéri szeretetnek hitt, az nem volt más, mint két emberi lény igaz és mély szerelme, melyet az idő érlelt. Mi sosem tudtunk elszakadni vagy eltávolodni egymástól. Alex mindig egy lábnyommal előttem járt, de én szorosan mindig mellette haladtam.
Kisgyermekként már megmutatja magát a lélek, mely mindig láthatóan tiszta és ártatlan. Két kisgyermek, akikbe beleivódik a természet, az állatok szeretete, de ugyanakkor annyi mindenben kitűnnek, és az út kitárul előttük.
Alex szabadságát a sziklák, a hegyek, a természet meghódítása tette teljessé. Mégsem érte be ennyivel, mert rajongott az extrém sportokért. Szerette a motorokat, mely felnőttként is meghatározó életformaként volt jelen az életében. Titokban megtanított motorozni. Az igazi motorosok azt vallják, aki egyszer felül egy motorra, azt egész életre magához láncolja. Azok tudják ezt igazán megérteni, akik átélték már a szabadságérzést egy motor nyergében, és élvezték a száguldás örömét. Két fiatal számára semmi sem lehetetlen, adva van a szabadság, a szerelem… Mi is hiányozna még? – számunkra e kettő elég volt, hogy imádjunk élni. Nem félig, hanem úgy teljesen, padlógázzal, hiszen a világot csak így lehet meghódítani.
Tizenhat évesen valóban enyém volt a világ, ő már húszéves volt, és a szerelem nem ismert határokat. Ekkor kapta meg első nagymotorját, így nagy álma teljesült. Alig vártuk, hogy jöjjön a jó idő, és motorral bejárjuk Magyarország csodás helyeit. Nem volt félelemérzés, jött egy adrenalin, egy boldogságérzés, és száguldtunk az álmaink felé. Sosem féltem, hiszen mindig tudtam, hogy vigyázz rám, ezt már bebizonyította annyiszor. A Bükk és a Mátra kanyargós szerpentinjein sok kilométert leróttunk. Ha ez sem lett volna elég, ezt tetőztük a szikla- és hegymászással, ahol tudtam, ha visszaesem, ő mindig elkap. Imádtuk a Bükk, a Mátra, Zemplén csúcsait, a természet ezerarcú varázsát.
Aztán nemcsak a nagy őt követve, hanem az időkerekét is, eljött az életemben is a nagy szám, hiszen huszadik születésnapomon már megpecsételtük a szerelmünket, ez volt életem legszebb pillanata. Alex szülei Miskolcon, az Avason éltek. Imádtam a kilencedik emeletet, a csodás kilátást. Valóban a lábam előtt feküdt az Acélváros. Ott fentről néha szerettem volna belekiabálni a világba, hogy szeretlek Miskolc! Minden olyan szép és tökéletes volt. Még nem láthattuk a sötét felhőket, hiszen sütött ránk a nap, mi pedig minden percét élveztük.
Azt mondják, akiknek az életében nincsenek tragédiák, azt nem szereti Isten. Először nem értettem, miért? Aztán rájöttem, mennyire eltávolodtunk Istentől.
A gondviselés ad, aztán amit adott, el is tudja venni. Ezt már nehezen érti meg az, aki mindig csak kapott.
Aztán jött egy nap, mely más volt, mint a többi. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a szikla szélén állnék, és bele akarnék zuhanni. Életemben ekkor éreztem először halálfélelmet. Már nem volt mentőkötelem, nem volt senki, aki elkaphatott volna, ha a mélység magával ránt.
Megcsörrent a telefonom, Alex édesanyja volt. Hallottam a szavait, de valahol elvesztek bennem, nem jutott el a tudatomig. Biztos valami félreértés, vagy csak egy rossz álom.
Alex egy tragikus motorbalesetben meghalt. Nem tudtam elfogadni ezt a szörnyű tényt, hiszen lehetetlen volt számomra, hogy vége, nincs többé.
A napok elviselhetetlen ürességet hoztak, már csak arra emlékszem, ahogyan némán állok a ravatalnál, és fájdalom tépkedi a lelkem. Hallom a hozzám idézett búcsúszavakat:
Nem mentem el, itt vagyok melletted. Többé már nem láthatsz, de érezni fogsz, mert olyan közel leszek hozzád, mint még sosem.
Ott leszek a reggeli csendben, a napi könnyed sietségben.
Néma csöndben nálad fogok lakni.
Ha erdőben jársz, fejed fölött daloló madár leszek…
Akkor, ott a temetőben, az ő üzenete szállt hozzám. Nem akartam elfogadni az elfogadhatatlant. Dacoltam Istennel, hiszen huszonöt évesen nem lehet, csak úgy meghalni. Miért kellett ennek így történnie, hiszen annyira jó volt.
Talán már Isten is megbocsájtotta a konokságomat, már nem perlek. Közelebb kerültem hozzá, talán egy láthatatlan védőhálót terített körém, ne fájjon úgy, ha néha, mégis zuhannom kell. Az élet egy nagy túlélés, de menetelni kell tovább!
Hiszem, hogy az igaz szerelem emlékszik mindenre és sosem múlik el. Menekülni akartam, elbujdosni, de rájöttem, bárhol legyek mindenhol utolér egy érzés.
Ma már az élet egyszerűségét keresem, a jelenre fókuszálok, pozitívan próbálok élni, segíteni. Tudom, nem nagy álmok ezek, ebben a félelemben, fájdalommal és tragédiákkal teli világban. A megpróbáltatások erőssé tettek, és a sok kérdés a helyére került. Volt mindig miből meríteni, a legnehezebb pillanatokban is, hiszen a múltból hozott sok, sok élmény, nevetés, szeretet sok akadályt ledönt előttem, és észreveteti velem a jót.
Ritka élmény az Avason, kilenc emelet magasan látni, ahogyan fel kell a nap. Még szinte alszik a város. Jól esik a lelkemnek emlékezni, és az első melengető napsugarak, mosolyt csalnak az arcomra. Ma már csak halkan suttogom el, hogy szeretlek Miskolc.