Loyolai Szent Ignác: A zarándok – Önéletrajzi visszaemlékezések; Napló – Lelki feljegyzések

Magyarul a Zarándok először 1934-ben látott napvilágot Gyenis András fordításában, majd 2001-ben Lukács János elkészítette az életrajz új fordítását, amely a Vigilia Kiadónál jelent meg. A mostani kötet ezt tartalmazza, több magyarázó jegyzettel és megújult külsővel. A Naplót először Kardos Klára fordításában 1977-ben olvashatta a magyar közönség. 2006-ban a Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain című kiadvány a dokumentum egy részét közölte. Most újra a teljes Napló jelenik meg, javított fordításban és új jegyzetekkel.

Ignác 1553. augusztus 4-én döntötte el, hogy elmeséli egyik rendtársának, a portugál Luís Gonçalves da Câmarának, hogyan vezette Isten azon az úton, amely végül egy új típusú szerzetesközösség megalapításához vezette. A fő kezdeményező azonban Ignác egyik legközelebbi munkatársa és bizalmasa, Jerónimo Nadal volt, aki régóta kérte őt: „…magyarázd el nekünk, atyánk, hogyan alakított téged az Úr megtérésed kezdetétől fogva. Bízunk benne és tudjuk, hogy ez nekünk és a Társaságnak hasznunkra válna.” Ignác éveken át töprengett, és halogatta a kérést, míg végül teljesítette: 1553 augusztusa és 1555 októbere között három-négy szakaszban mesélte el az életét. A Zarándok Gonçalves da Câmara közvetítőszerepével jött létre, aki az Ignác által elbeszélt önéletrajzot előbb saját emlékezetén szűrte át, mielőtt lediktálta volna írnokainak. 

A visszaemlékezésekből egyértelműen kiderül: Loyolai Szent Ignác sorsában világosan megmutatkozik az isteni Gondviselés. Baszk nemesi család sarja volt, aki spanyol királyi udvari apródként, később pedig fiatal tisztként Isten létével nem sokat törődve dicső jövőről álmodott. Amikor azonban 1521-ben, harmincéves korában, pünkösd vasárnapján súlyosan megsebesült Pamplonában, gyökeresen megváltozott az élete. Ez a sérülés katasztrófát jelentett számára, keresztülhúzta a számításait. Kezdetben Pamplonában feküdt, majd amikor jobban lett, hazavitték Loyolába, a családi házukba. Lábadozása idején unatkozott, szeretett volna olvasni, lovagregényeket. Ez valószínűsíti, hogy a gyógyulása után vissza akart térni a régi életéhez. Az isteni Gondviselés nyilvánult meg abban is, hogy Ignác loyolai otthonában nem voltak lovagregények, így csak a karthauzi szerzetes, Szász Rudolf művét, a Krisztus életét olvashatta és a Szentek életét. Ekkor kezdődött el az életében az Istennel való tudatos együttműködés: olvasta a kezébe került könyveket, és észrevette, hogy azok hatással vannak rá.

Ignácban a betegágyán kettős érzés viaskodott. Egyrészt azt tervezte, hogy felgyógyulása után visszatér a világba, és dicsőséges lovagi tetteket hajt végre. Másrészt viszont azt fontolgatta, hogy a szentek példáját követi. És akkor felismerte, hogy a gondolatai más-más módon hatnak rá. „Amikor a világi dolgokra gondolt, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt.”

Zarándokútján Ignác három erény, a szeretet, a hit és a remény megszerzésére vágyott. A vágy az ignáci lelkiség alapja. Ignác meggyőződése volt, hogy a bennünk működő vágyak alakíthatók. Válhatnak romboló és kényszerítő erővé, de a kegyelem és a józan belátás alatt Isten országát építő dinamizmussá is. A zarándok Ignác alakja e dinamizmust szeretné felszabadítani bennünk.

A Napló – Lelki feljegyzések Ignác legszemélyesebb műve. Az 1544. február 2. és március 12., majd 1544. március 13. és a következő év február 27. közötti „lelki megmozdulásait és könnyeit” rögzítette. Valamennyi feljegyzés a Rendalkotmány írásához kapcsolódik. Azt mutatja be, hogyan kereste Ignác Isten akaratát egy-egy konkrét, a Jézus Társasága működésére és küldetésére vonatkozó kérdésben, s hogy ez a keresés milyen benső megmozdulásokkal, látomásokkal, vigaszokkal és időnként vigasztalanságokkal járt számára az imában és misézés közben. Ignácnak misemondás közben gyakran volt látomása, és a Rendalkotmány valamelyik pontjának megerősítéseként is, „néha az Atyaistent, néha a Szentháromság mindhárom Személyét, néha Miasszonyunkat látta, aki közbenjárt, és néha megerősítette”. Ignácnak alapvető dilemmája volt: legyen-e jövedelme a templomnak, és ezt a Jézus Társaság a maga javára fordíthatja-e? Ignác 1541-ben társaival együtt maga is elfogadta a rendszeres jövedelem lehetőségét. III. Pál pápa hamarosan biztosított ilyen jellegű bevételt a jezsuita rend akkor még egyetlen temploma, a Madonna della Strada számára, de Ignác lelke nyugtalan maradt. Úgy érezte, a szegénnyé lett Jézus követéséhez le kell mondania erről a lehetőségről. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy adott esetben szükséges lehet a templomok fenntartására valamiféle rendszeres jövedelem.

A Lelki feljegyzések Ignáca a Szentháromság titkaiba beavatott misztikus, aki szenvedélyesen keresi Isten akaratát. „A vigasz könnyeibe, a gyakori zokogásba csaknem belevakul. Egyfolytában átjárja az áhítat, a benső forróság. Időnként a misztikus dadogás adományában is részesül.”

A két könyv szerint Ignác fokozatosan jutott el a Szent Pál-i lelki és hitbeli állapotig: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Kezdetben csak saját maga dicsőségét kereste, de hosszú zarándokútja során egyre inkább elmozdult abba az irányba, hogy a másik embert és Istent szolgálja. Krisztushoz akarta elvezetni az embereket.

A kötethez az előszót, a két könyvhöz a bevezető tanulmányt Bartók Tibor SJ, a Jezsuita Könyvbizottság elnöke írta.

Loyolai Szent Ignác: A zarándok – Önéletrajzi visszaemlékezések; Napló – Lelki feljegyzések
Jezsuita Kiadó, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír