Szlovákia, a mintaország

Sok jelentősége ugyan egyiknek sincs (hatása még inkább megkérdőjelezhető), hiszen tudjuk, az elektronika korában a sajtó senki által jóvá nem hagyott egyeduralmának köszönhetően erősen a partvonalra állíthatja a valóságot, és azt láttatja az istenadta népnek, amit a (természetesen nem létező) háttérhatalom szeretne.

Ezek fényében az ilyen értékelések inkább a közszereplés, a közösségi oldalakon való jelenlét akut kényszeréről szólnak. Magyarán pótcselekvések.

Különben is, ma már bárki értékelhet akárkit és akármit anélkül, hogy meglenne hozzá az erkölcsi joga. Értékelhet a Greenpeace vagy a Freedom House is, kérdés, mekkora ennek a hitele és mennyire „függetlenek” ezek az eltéphetetlen szálakkal egy-egy érdekcsoporthoz köthető függetlenek.

Kezdjük az utóbbival. Zuzana Čaputová tudnivalóan az európai liberális politika egyik szekértolója, és a szlovák politikában játszott szerepe meglehetősen távol áll a függetlenség bármilyen kritériumaitól.

Újabban alig múlik el nap, hogy ne tartana sajtót, ne adna ki nyilatkozatot, ne szerepelne a médiában. Nyilván nehezen viseli, hogy a szlovák elnöknek az alkotmány szerint behatárolt a mozgástere, így ezt a mediális jelenléttel próbálja ellensúlyozni. Ennél azonban nemrég tovább ment, amikor titkos találkozón vett részt, amelyen nem volt sok keresnivalója. Az átlagos választópolgárban joggal fogalmazódhatott meg a kérdés: mi értelme a nyugatról állandóan belénk sulykolt hatalmi ágak függetlenségéről szóló meséknek, ha a gyakorlatban bármi előfordulhat? Innentől kezdve, ha volt még valakinek illúziója afelől, hogy Čaputová pártok és mozgalmak fölött álló közjogi méltóság, az gyorsan elillant. Nem csoda, hogy népszerűsége, dacára a futószalagon szállított közszerepléseknek, alaposan megcsappant.

A másik hölgyről, Ursula von der Leyenről tudjuk, úgy lett bizottsági elnök, hogy előtte Németország védelmi minisztereként enyhén szólva nem túl fényes eredményeket tudott felmutatni.

Eredményesség tekintetében az uniós intézmények, a Parlament, a Bizottság és a Tanács közti hatalmi harcok közepette nehéz is lett volna előhúznia némi pozitívumot. Az Unió ugyanis nem akadályozza, hanem irányítja a hatalmas mértékű, törvénytelen migrációt, késve és rosszul kezeli a járványt, s feltétlen kiszolgálója a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak, amely annak a kontinensnek a szétverésén munkálkodik, amelyet a hölgy is képvisel. Von der Leyennek ráadásul a szavatartás sem tartozik az erényei közé.

Így aztán nem meglepő, hogy miközben Szlovákiában a régi és az új struktúrák alapjaiban ássák alá a jogállamot, pártvezetők és pénzügyi mogulok, a háttérben kuncogó gorillák egymás közti csatáinak a függvénye a belügyi szervek működőképessége.

Nehéz ott jogállamról beszélni, ahol ügyészeket, belügyi vezetőket tartóztatnak le, majd azokat tartóztatják le, akik elrendelték a letartóztatást. Lett volna tehát miről mesélnie az elnöknek.

A brüsszeli fényességes Bizottságban sem rózsás a helyzet. Miközben a többi nagyhatalom kanyarban is, egyenesben is előzi az EU-t, a parlament legfőbb gondja, hogy a szexuális másság és a deviancia különleges jogait erőltesse rá a tagállamokra, képmutatóan papoljon a migráció megfékezéséről és pénzzel zsarolja a más véleményen levőket.

Zuzana Čaputová, minden szlovákiai polgár elnöke például ejthetett volna néhány szót a nemzeti kisebbségekkel való bánásmódról is, bár ezen a téren jobban teszi, ha hallgat. Von der Leyent sem igen érdekli az Unió ötvenmilliós őshonos kisebbsége.

Ez pedig mindkét birodalom, a tátraalji törpe tigris és a papíron létező, 27 országot egybemosni kívánó európai monstrum állapotairól sok mindent elárul.

Miként az is, hogy Von der Leyen Szlovákiát mintaországnak nevezte. Azon túl, hogy a szlovákiai választópolgárnak cizelláltabb véleménye van erről, a közösségi média nagy arénájában azt is megfogalmazza, mekkora hülyeség valamiféle egyensúlyt erőltetni a férfiak és a nők között. A rátermettség, a becsület nem szoknyában vagy nadrágban lakozik.