Elég, ha csak összefoglaljuk a legemlékezetesebb dalokat.

Az elmúlt években a legtöbbet játszott nóta. A dallamvilág sok emberhez szól, de a végére unalmas lesz a refrén, a "kétharmad" ismételgetése. De miért éppen kétharmad? 66 százalék? Vagy utalás Amerika híres hatvanhatos útjára, ami egy országot oszt ketté?

Már nem a Pink Floyd Napja, "Atom szívű anyá"-ja éltetőnk, hanem az Atom szívű atya. A túlélés dala. Misztikus, keleties hangzás, diszharmonikus és zaklató felhangokkal. Fokozatosan épül fel a mű, s hatása hosszan tart. Megkockáztatom: egy életen át elkísér. Nem engedi a lelket, az atyai adásnak ára van. Engedjünk ma kicsit a sznobizmusból: bizony ott van az a paksi mogyoró a dal meghallgatása közben és után is.

Ami régen két forint volt, mára száz lett. Ma száz nem ér annyit, mint akkor kettő. A track kis rigmusos mókázás száz forintról, amit odaadunk valakinek. Tehetjük könnyű szívvel, hálát sosem várva. Tehetjük számításból, örök hálára kötelezve. S tehetjük úgy, hogy más zsebéből vesszük ki, álságos arccal továbbadva, majd százszorosan aratva le az "adományozás" minden babérját.

A barátság dala. A barátok kitartanak mellettünk, segítenek. S ha eljön az idő, ha lehetőségünk lesz rá, mindent meg is kell, hogy kapjanak tőlünk. Mindegy kié, mié volt eddig, mától a barátoké. Az összetartozás, az egység dala. De az utolsó rész baljós húrokat is megpendít. Ez a zene a káoszé, a kiszámíthatatlanságé is. Ha fordul a kocka, más is odaadhat mindent az ő barátainak? S a hozzánk közelállók mindent el is veszíthetnek, az adok-kapok örökös körforgásban? Lehetne a négy év mottója: "Csak a barátok"?

Nem sokáig lehet már gondolkodni, kedves "rajongók"!

Kapcsolódó: Orbán és Vona érvei képekben