A föld puszta és üres… lesz? – Ali Tabrizi és David Attenborough legújabb filmjeiről

Abban a hiszemben nőttünk fel, hogy birtokosai és urai vagyunk, és fel vagyunk hatalmazva arra, hogy kizsákmányoljuk. Az erőszak, mely a bűn által megsebzett emberi szívben lakozik, azokban a betegségtünetekben is megnyilvánul, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényeken észlelünk. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket.”

Ferenc pápa Áldott légy kezdetű enciklikáját a teremtett világ iránti aggódás hívta életre. Lehet, hogy sokan túlzásnak érzik a Szentatya szavait, mondván: „körülöttem nem változott semmi, legfeljebb az időjárás bolondul meg néha”. Pedig az ember gátlástalan, kizsákmányoló magatartásának az egész bolygón tapasztalhatók a hatásai.

Ali Tabrizi és David Attenborough legújabb filmjei megrázó erővel mutatnak rá arra, mit is veszíthetünk.

Manapság sokat hallunk arról, milyen fontos lenne minél több halat enni. Egészséges, kevesebb koleszterint tartalmaz, s mivel nem farmokon tenyésztik, hanem a tengerekből halásszák, feldolgozása során az állatvédelmi szempontok is jobban érvényesülnek. Egy bökkenő azonban mégis akad, hiszen egyes szakértők szerint elképesztő mennyiségű műanyag került már a vizekbe, s mivel nem tud lebomlani, mikroméretű részecskéi a halfogyasztás során a mi szervezetünkbe is bejutnak. De akkor mit tegyen az egyszerű, környezettudatos halandó? Esetleg azt, amit Ali, aki nem használ műanyagot, és támogatja a különféle óceánvédő szervezeteket. Persze ebből még nem lesz film, ezért is keresi fel A fenntartható halászat valódi arca (Seaspiracy) stábja a Japánban található Taidzsi települést. Itt ugyanis kegyetlen eszközökkel mészárolják a delfineket.

Ali Tabrizi ezen a ponton sem áll meg, hanem tovább kutakodik. Kiderül, milyen hihetetlen mennyiségű cápát pusztítanak el csak azért, hogy egy kis darabja a jól fizető vendég tányérjára kerülhessen. De általánosságban is elmondható. az ember annyi halat kifogott már az óceánokból, hogy egyes fajok szinte teljesen kihaltak. Nem beszélve a mellékfogás (bycatch) jelenségéről, ami azt jelenti, hogy a halászat során kifogott állatok nagy részét – mivel nincs rá szükség – visszadobják a tengerbe. Igen ám, de ezek a halak már megsérültek, nagy részük pedig el is pusztult. Alival együtt lassan mi is kezdjük belátni, hogy

a halászat rendkívüli módon megterheli a környezetet, egyebek mellett a rengeteg eldobált felszerelés miatt is: ez teszi ki ugyanis a tengerekben található műanyagok felét.

A fejlett országok 35 milliárd dollárral támogatják a halászati ipart – egy megszólaló szerint az ENSZ 30 milliárd dollárra becsüli azt az összeget, amelyből meg lehetne szüntetni a világon az éhezést –, ez pedig tönkreteszi a szegényebb országok halászatát, hiszen egyszerűbb eszközeikkel esélyük sincs felvenni a versenyt a korszerű halászhajókkal. Akkor biztos a haltenyésztés megoldás, gondolhatnánk, ám kiderül, hogy a ketrecekben tartott halak etetéséhez olyan tápot használnak, amely nyílt vízi halászatból származik.

Ha valaki tengeri halat vásárol, a csomagoláson különféle logókat találhat. Ezek a természetvédelmi szervezetek jelzései, amelyek garantálják, hogy a termék előállításánál például megkímélték a delfineket. Úgy tűnik azonban, hogy mindez csak átverés. Egy szakértő azt állítja, hogy az emberek jóindulatából élő természetvédő és zöld szervezetek csupán élősködnek, és a problémát a legkevésbé sem akarják megoldani.

Mi akkor a teendő? A javaslat radikális: ne együnk halat. A laikus néző persze elgondolkodik: lehet, hogy a filmben látottak megfelelnek a valóságnak, a tálalás módja – a hatásvadász vágás, a jól kifundált dramaturgia – mégis gyanakvóvá tesz bennünket. Önkéntelenül is feltesszük a kérdést: vajon kinek az érdeke egy efféle dokumentumfilm elkészítése?

David Attenborough nevét szinte mindenki ismeri, aki szereti a természetfilmeket. Az angol természettudós elsőként mutatta be a teremtett világ csodáit. Ebben az esetben nem túlzás ez a jelző, valóban káprázatos és lenyűgöző mindaz, amit filmjeiben láthatunk. Legújabb, Az élet színei című minisorozatában különleges kamerák segítségével tárja elénk, milyen szerepük van a színeknek az állat- és növényvilágban.

Az Egy élet a bolygónkon című dokumentumfilm viszont egy olyan ember végrendelete, aki egész lényével félti a bennünket körülvevő élővilágot.

Attenborough sok évtizeden át járta a bolygót, és filmre vette mindazt, amit látott. Egy idő után, a régi helyszínekre visszatérve – ahogyan annak idején Cousteau kapitány is –, az élővilág drámai pusztulását vette észre. Az Egy élet a bolygónkon Csernobilban kezdődik, itt közvetlenül is megtapasztalhatjuk, hová vezet az emberi felelőtlenség. A természetet bemutató, lélegzetelállító képsorok mellett rendkívül sokkoló hatásúak azok, melyeken a halál és az enyészet szürkesége és egyhangúsága jelenik meg.

Attenborough elmondja, hogy bolygónk biológiai sokfélesége egy finomhangolt rendszernek köszönhető. Napjainkban a holocén egyensúly időszakának vagyunk a haszonélvezői, ám rablógazdálkodásunk miatt ez az egyensúly felborult. A népesség drámaian megnőtt, míg az érintetlen vadon kiterjedése ezzel egyenes arányban csökkent. A földtörténet folyamán öt nagy kihalás is bekövetkezett már – ezek során a fajok 99 százaléka eltűnt –, ám az élet mindig újraszerveződött. „A kihalás most is történik.” A különbség az, hogy ezúttal mindez nem a természetes folyamatokra, hanem az emberi tevékenységre vezethető vissza. Nyolcvan vagy száz év múlva a Föld „üres pusztasággá” válik, és kérdéses, hogy képes lesz-e az élővilág újra magára találni valaha.

Attenborough azonban a legkevésbé sem pesszimista. Szerinte még megállhatunk a szakadék szélén, ám ehhez változtatnunk kell eddigi életmódunkon.

Azt, hogy a természetfilmezés nagy öregjének megoldási javaslatai mennyire elfogadhatók, ki-ki döntse el maga. Ám annyi biztos, hogy ha nem akarunk egy olyan helyen élni, mint a Csillagok háborújából ismert Coruscant bolygó, akkor helyet kell adnunk azoknak a lényeknek, amelyekkel együtt közös otthonunk a Föld.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Netflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.