A világjárvány félrekezelése miatt megroppant a bizalom az uniós intézményekben

Nyitókép forrása: dw.com

Nagy pofon az Európai Unió számára, hogy a két legfontosabb tagállama, Németország és Franciaország lakossága körében nagyot csökkent az uniós együttműködést pártolók száma – legalábbis ez derül ki az European Council on Foreign Relations (ECFR) egyik új elemzéséből. A felmérés eredménye szerint a koronavírus egyik áldozata az EU és az EU intézményeibe vetett bizalom. Az ECFR ezzel az elemzéssel csak megerősítette, amit az elmúlt egy évben érezni lehetett az emberek körében kontinens szerte: az EU kudarcot vallott a járványkezelésben, a vakcinabeszerzésben és a közös külpolitikában.

És ez csak a jéghegy csúcsa. Nyugaton is alaposan átrendeződtek a viszonyok, országok szerint elég nagy az eltérés a közös segítségnyújtásról alkotott képeket illetően. Nem csoda. A koronavírus járvány, de más körülmények is felszínre hozta az EU tagállamainak eddig kevésbé hangsúlyos oldalát.

A kiinduló helyzet

Brüsszel kudarcot vallott a járványkezelésben, mikor csigalassúsággal hozott döntéseket a határok és a gazdasági csatornák működtetéséről. Akkor is, amikor túl lassan, és minden biztosíték nélkül, pusztán az ár alapján hozta tető alá a vakcina-szerződéseket. Az európai szolidaritás is súlyos károkat szenvedett el, mikor a járvány első hulláma idején a tagállamok a másik tagállamnak szánt egészségügyi védőfelszereléseket nem engedték exportálni, vagy mikor geopolitikai és nem hatékonyság vagy elérhetőség apaján viszonyultak a vakcinákhoz.

   

Azt sem vetett túl jó fényt az EU-ra, hogy milyen alantas vitákat generáltak mondvacsinált jogállamisági klauzulákra hivatkozva az unió történetének legnagyobb mentőcsomagját illetően. Többször is nagyot bukott a közös európai külpolitika is, például amikor Ciprus blokkolta a Fehéroroszországgal szembeni szankciókat, mert másodmagával a törökök ellen is szankciókat akart. Vagy mikor Joseph Borrel az uniós külügy vezetője Moszkvában a helyzet totális félreértése eredményeképpen élőadásban szégyenült meg Szergej Lavrov orosz külügyminiszter EU-nak címzett kemény bírálatai miatt.

És persze ott van a német-orosz Északi Áramlat 2, amely a gazdasági kiszolgáltatottságon túl a közép-kelet-európai uniós partnerek hátbatámadása volt Berlin részéről.

Németország távolodik

Az ECFR elemzésének egyik legbeszédesebb következtetése, hogy Németországban 14 százalékra zuhant azoknak az aránya, akik számítanak az EU intézményei vagy a többi tagállam segítségére szükség esetén, közben pedig 59 százalékra nőtt a kizárólag saját hazájukra támaszkodók aránya. Bár erre az elemzés nem tér ki, a német hozzáállásban való elmozdulás nem annyira újkeletű dolog. Kisebb nagyobb fellángolásai már korábban is voltak, például a görög mentőcsomag idején, hiszen az is arról szólt, hogy a pazarló déli országok az északi országok (köztük Németország) kárára mentik meg magukat az államcsődtől.

Most az európai újjáépítési alap gigászi terheinek nagy részét szintén Németország vállalja magára. A lakosságban érthető módon (még ha nem is teljesen jogosan) a szorult időkben kialakulhat egy kép, miszerint az európai szolidaritás már túl sokba kerül. Ezt csak tovább erősítik az olyan ügyek, mint a nemrég ismét fókuszba kerülő lehallgatási botrány, vagy az az önellentmondást, hogy jogállamiság miatt utasítják rendre a tagállamokat, de Berlin közben kesztyűs kézzel bánik Kínával és Moszkvával.

Az ECFR kutatása szerint a németek 14 százaléka támaszkodna az EU-ra és tagállamaira, Franciaországban ez az arány 39 százalék, Hollandiában és Olaszországban 42 százalék, Spanyolországban 55 százalék, Bulgáriában pedig 63 százalék. A németeket is érintő lehallgatási botrány egyik főszereplője, Dánia esetében pedig 49 százalék.

Mindenhol kiábrándultak az uniós járványszlogenekből

Az ECFR szerint minden országban csökkent azok aránya, aki szerint a világjárvány csak növelte a közös uniós együttműködés elmélyítésének szükségességét. Franciaországban és Németországban is kisebbségben vannak (45 illetve 47 százalék) ezek a vélemények. Az optimisták aránya csaknem minden tagállamban csökkent, kivéve Dániában, Svédországban és Bulgáriában.

Az ECFR szerint a nagy tagállamok lakosai ráadásul sokkal keményebb kritikát fogalmaznak meg az EU-val szemben, mint a kisebb tagállamok. Ha ez igaz, részben magyarázhatja, hogy miért érzik szükségét a „régi tagállamok” politikusai olyan egyoldalúan, mértéktartás nélkül kritizálni az új tagállamokat: ezzel hárítanák a felelősséget, és terelnék el a figyelmet.

Ami az uniós vakcinázási politikát illeti, annak legnagyobb presztízsveszteségét részben az okozta, hogy az EU-ból kilépő Nagy-Britannia sokkal sikeresebb tudott lenni, mint az EU maga. Megdőlt tehát az a járvány kezdetén hangoztatott uniós dogma, miszerint az EU-ban maradó országok hatékonyabban lesznek képesek kezelni a járványt. Ez talán igaz lehetett volna, ha nem szúrják el a vakcinabeszerzést, majd teszik a gyógyszervállalatok közti harc és, a geopolitika áldozatává az elérhető vakcinákat. Példaként ott van Magyarország, amely szintén kiemelkedő eredményeket ért el vakcinázás terén, annak köszönhetően, nem várt tétlenül az Európai Gyógyszerügynökség jóváhagyására.

Mi legyen az EU szerepe?

Az ECF felmérése szerint a felmérésben részt vevő 12 ország lakosai körében 33 százalék szerint az EU feladata, „hogy a demokrácia és az emberi jogok és a jogállamiság jelzőfénye” legyen. Ehhez képest az olyan célkitűzések mint nagyhatalmi szerep (18 százalék), nemzetállami tradicionális értékek védelme (17 százalék), gazdasági hatalmi szerep (15 százalék) eléggé alulreprezentáltak.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az ECFR általában balliberális értékrendet tükröző felhanggal írja elemzéseit. Ennek ellenére a fenti arányok egyértelműen mutatják, hogy az uniós narratíva olyan álláspontba manőverezte magát, amelynek alig van köze a gazdasági jólét, vagy a globális szerep szavatolásához. Legfeljebb valamilyen erkölcsi felsőbbrendűség-érzetet tükrözhet, bár globális gazdasági vagy politikai erő nélkül ez nem sokat ér.

körkép.sk