Nyitókép: Zsóka János
Embert próbáló időszakból sétálunk ki éppen, hiszen a koronavírus-járvány mindenre rányomta a bélyegét. Ez az időszak a hívek számára is szokatlan, terhelő volt. A szentmiséken való részvétel helyett otthonainkból hallgattuk Isten igéjét, távolmaradva a gyóntatástól is… Zsóka János tornai káplánnal ezt a témát boncolgattuk.
A felekezet Jancsi atyáját arról is kérdeztük, hogyan tölti mindennapjait, de vallott a hobbijáról is. Interjú.
Ön szerint mennyire tudták átélni a hívek otthonaikban a mögöttünk hagyott húsvéti titokzatosságot? Én úgy érzem, pici hiányérzet azért volt bennük…
Szerény meggyőződésem szerint is a legtöbben nem úgy élték át a húsvét misztériumát, ahogyan azt eddig megszokhattuk. Szerintem sokat adott mindenkinek, ha online be tudtak kapcsolódni a szentmisék közvetítésébe. Legalább hallgathatták Isten igéjét, valamint lelki áldozáshoz járulhattak, viszont tény és való, hogy ez meg sem közelítette azt a lelki élményt, amit akkor éltek át, amikor fizikailag is jelen voltak a templomban a szentmisén. Mindenesetre ez is több volt, mint a semmi.
Számomra a húsvét adja a legtöbbet a vallásos életemhez, amikor közösségben ünnepeljük Urunk szenvedését, halálát és feltámadását, és együtt köszönjük meg Jézusnak, amit tett értünk és tesz folyamatosan. Visszagondolva a múlt évre, nehezebb volt szentmisét celebrálni. Mint pap életemben először kellett úgy végezni a húsvéti liturgiát, hogy alig pár ember volt csak jelen a szentmisén. Akkor erősen reménykedtünk abban, hogy ez a precedens értékű változás csak egyszer fog megtörténni. Tévedtünk! Jelenleg annál nagyobb örömmel újítottuk meg a vallásos életünket, mivel újra részt vehetnek a hívek a szentmisén.
Már több mint egy éve húzódik a koronajárvány, kisebb-nagyobb korlátozásokkal. Plébános úr, mi az Ön tapasztalata, miképpen élik meg a hívek ezt az állapotot?
A tornaújfalui plébánia híveivel való kapcsolatomból kiindulva az a tapasztalatom, hogy mindenkinek nagyon hiányzik az az életmód és hitélet, amelyhez évtizedek során szokva voltak. Gondolok itt arra, hogy a hívek többsége az idős generációhoz tartozik. Nekik eddig is szűk volt az életterük, de ez a járvány még jobban elszigetelte őket a külvilágtól, és sajnos egymástól is.
Igaz, hogy a családjuk révén mindenkinek biztosítva vannak az alapvető életszükségletek és van tető a fejük felett, van mit enniük, de közösségi szinten nagyon egyoldalú és sivár állapotok uralkodnak az életükben. Nemcsak az idősebb korosztálynál okozott problémát a pandémia. A fiatalabb korosztálynál, főleg a gyermekeknél tapasztalom a szellemi, lelki és pszichés zavarokat. Nekik még nagyobb szükségük lenne a társas kapcsolatokra. Bár az alapiskola alsó tagozatán aránylag jobban megoldott a rendszeresség, de a felsőtagozatos tanulók és a középiskolába járó diákok alaposan megsínylik ezt az időszakot, hiszen napi szinten a virtuális térhez van kötve a figyelmünk az online tanulás miatt.
Sajnos így nincs lehetőségük annyi mozgásra, amennyit a fejlődésben lévő szervezetük igényelne és nem tudnak kialakítani és ápolni baráti kapcsolatokat és nincs lehetőségük koruknak megfelelő közösségi és sportéletet élni. Ennek az eletvitelnek a beláthatatlan következményei már most megmutatkoznak, és a jövőjükre is rányomja a bélyegét. Mindenki, akivel csak beszélgetek, azt óhajtja, és azt kívánja, hogy legyünk már túl ezen a korlátokhoz kötött mindennapokon és életvitelen.
Mennyire hiányzott az idősebb és fiatalabb híveknek és a gyermekeknek a templomlátogatás, a szentmiséken való részvétel?
A pandémia előtti időkben aktívan templomba járó testvéreim mindig megemlítették, amikor lelki gondozás kapcsán találkoztunk, hogy ugyan elfogadják az aktuális helyzetet, és a médián, valamint interneten keresztül bekapcsolódnak a szentmisék élő közvetítésébe, de nekik is hiányérzetük van. Nem állítom azt, hogy a külsőségek a legfontosabbak, viszont a nappaliban ülve, és így bekapcsolódva a szentmisébe nem ugyanazt élik át, amit a templomban az egyházközösségben. Most, hogy újra lehet templomba jönni, ahol nyilvánosan ünnepelhetjük a szentmiseáldozatot, sokaknak látok örömkönnyet a szemében. Ezen egyáltalán nem csodálkozom.
Úgy gondolom, hogy azoknak a híveknek, melyeknek eddig is fontos volt az Úrral való kapcsolat ápolása az egyházközösségben, ők ilyen hosszú idő után is találnak lehetőséget a szentmisék látogatására. Azok viszont akik csak a szokások szintjén élték meg a hitüket, azoknak továbbra is lesz kifogásuk. Mint minden dologgal az életben, ez is a fejben dől el, és a szívben folytatódik, majd a tettekben nyilvánul meg.
Mit tudna tanácsolni azoknak, akik rosszabbul tűrték, és tűrik ezt a helyzetet? Sokan vannak, akik még ma sem mernek a szentmisén részt venni…
Az előbbi gondolatsort folytatva azt tanácsolom, hogy mindig nézzük az érem másik oldalát is. Ne csak azt nézzük, hogy mit nem szabad, hanem hogy mit tehetünk meg továbbra is azért, hogy érzelmileg épek és józanok maradjunk. Tény, hogy mindenkinek leszűkült az élettere, és fájó szívvel éljük át a szabadságunk korlátozását, viszont ez még nem ok arra, hogy borúlátóak legyünk. Egy félig töltött pohárra is nézhetünk kétféleképpen. Mondhatjuk, hogy félig üres, de azt is, hogy félig tele van. Ezt az analógiát alkalmazhatjuk az életünkre is.
A kérdés mindig az, hogy én személyesen mit teszek azért, hogy jobban érezzem magam, illetve mit teszek másokért, hogy ők is megérezzék, van értelme még így is, bizonyos korlátok között élve és tevékenykednek az életnek. Azzal, hogy kritizáljuk a világot, a feletteseinket, talán még a Jó Istent is, nem lesz jobb a közérzetünk, sőt elveszítjük azt a képességünket, hogy egy másfajta perspektívában lássuk úgy önmagunkat, mint a környezetünket. Amit a szívünkben hordozunk, azt fogjuk magunkhoz vonzani.
Ha ott legbelül kiegyensúlyozottak vagyunk, és el tudjuk fogadni önmagunkat az értékeinkkel és hiányosságainkkal együtt, akkor ezt vetítjük ki minden ember felé. Viszont, ha harc dúl a szívünkben, és mindent megkérdőjelezünk, ha disszonancia uralkodik a lelkünkben, mindenben és mindenkiben akadályt fogunk látni. Mi döntjük el, mit engedünk be a szívünkbe, mivel tápláljuk az értelmünket. A választ csak mi adhatjuk meg, senki más. A mi Mennyei Atyánk mindent megmozgat annak érdekében, hogy éreztesse velünk: Ő mindig velünk van, Őt nem korlátozzák a földi akadályok. Vele bárhol és bármikor felvehetjük a kapcsolatot. Ha ezt eldöntjük és meg is tesszük, az Ő békéje fogja átragyogni a mi belső sötétségeinket.
Ön általában mindig tevékeny. Mivel tölti a mindennapjait?
Igyekszem úgy kialakítani a napirendemet, hogy abban három tényező mindig jelen legyen: minőségi idő önmagamra, másokra, és a Jó Istenre. Valamint időt szánok úgy a fizikai, mint a lelki munkára is. Ha ezek az összetevők jelen vannak az életemben, akkor megkapom a lelki béke ajándékát, amely nem függ a környezetemtől, illetve annak hatásaitól. Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt fektetek a testi egészségem megőrzésére, mert néha nálam is átbillen a mérleg, és olyankor kapkodás és idegeskedés jellemez.
Vannak napok, amikor lehangolt vagyok, ilyenkor tudatosan eldöntöm, hogy teszek valamivel többet atesti, lelki egészségemért. Számomra például nagyon sokat jelent, ha túrázhatok, és ezáltal kiadhatom magamból a feszültséget. A napi rutinomhoz tartozik a szellemi tevékenység, mint pl. az olvasás, elmélkedés, tanulás. Minden napom középpontja az Úrral való találkozás a szentmisében, ahol feloldódom, illetve az is „doppingként” hat rám, ha másoknak segíthetek.
Más téma! Gyönyörű fotókat készít. Mióta foglalkozik fényképészettel?
A természet mindig is közel állt hozzám, és hálás vagyok a Teremtőnek, hogy ilyen csodás környezettel áldotta meg az életemet. Kispap koromban eszméltem rá arra, hogy még mindig gyermeki egyszerűséggel csodálom a teremtett világot, és akkor jött az ötlet, hogy megörökítsem ne csupán magamnak, hanem a mások örömére is. Bár amatőr szinten, de szeretem megragadni a természet rendezettségét, szépségét és fennségességét.
Mikett fotóz legszívesebben?
Leginkább a napfelkelte és a naplemente érint meg, olyankor a színek varázsa magával ragad. De szeretem lencsevégre kapni az árnyalt objektumokat, a fény és árnyék játékát. Szeretem az olyan helyeket a természetben, ahol beláthatom a horizontot. Készítettem már time-laps videókat is, amikor felgyorsítom például a felhők mozgását, vagy a köd felszállását.
Mióta jár a természetbe?
Kisgyermek korom óta járom a természetet, de lelkipásztorként is mindenhol ámulok a csodákon, amelyek körül vesznek. Vannak kedvenc helyeim, amelyeket gyakrabban meglátogatok. Vannak olyan „fáim”, amelyek tövében el tudok rugaszkodni a mindennapok gondjától és zajától, és ahol erőt merítek a lelki életemhez.
Miért érzi ott jól magát?
Néha nagy szükségét érzem, hogy távol legyek mindentől és mindenkitől, és visszatértek lélekben Isten ölelésébe. Természetesen minden egyes szentmise is ugyanilyen érzéssel tölt el, amikor találkozom az élő Istennel, Jézussal, de hasonló érzést élek át, amikor megragadom az adott pillanatot a természetben járva és megállva.
Valahogy úgy tudnám leírni ezt az állapotot, amelyet Jézus is megtapasztalt, amikor elvonult a tömegtől, hogy kettesben legyen az Atyával. Számomra is létfontosságú ez nemcsak a hivatásomban, hanem a lelki egészségem megőrzésében is.
Lelkiatya köszönöm Önnek a tartalmas beszélgetést! Isten áldja!
Laky Erzsébet
Képek, videó: Zsóka János
Megosztás:
Címkék: hit húsvét interjú Isten Jancsi atya Jézus szentmise templom Tornaújfalu
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.