A múlt héten hosszabb interjút közölt a Postoj nevű szlovák lap Orbán Viktor magyar kormányfővel. A lap önmagát konzervatív napilapként definiálja. Lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, hallottam már olyat is, hogy ultrajobboldali – de persze ez szemlélet kérdése, a neoliberálisok szemében föltehetően nagyobb tüske, mint másoknak. Az interjúval kapcsolatban nem véletlenül volt jellemzően elutasító a (liberális beállítottságú) lapok kommentárja, hiszen Szlovákiában a jobboldali (konzervatív) sajtó inkább kivétel. A beszélgetésről a magyarországi Magyar Nemzet is beszámolt, korrektül summázva az interjú lényegét.
Az első gondolat ezzel kapcsolatban az, hogy hál’ istennek megtörtént ez is.
Orbán sajtója Szlovákiában ugyanis meglehetősen rossz, úgyszólván kizárólag negatív, elítélő, szorgalmasan diktátornak titulálják, ami inkább arról szól, hogy nem tudják, milyen is egy diktátor. Ha pedig hivatkoznak rá, a magyarországi ellenzék szemléletét szajkózzák. A Postoj újságírói nem éppen kíméletes kérdéseket tettek föl, s ez így rendben is van, ám ettől függetlenül látszott az igyekezet, hogy Orbánt nem magyarázni kívánják, hanem a nézeteire kíváncsiak.
Ez annál inkább fontos, mivel a szlovák–magyar párbeszéd elég sánta lábakon jár, ha ugyan egyáltalán, inkább a zsigeri ellenségesség jellemző. Nem a gazdasági együttműködésről beszélek, az elég jól működik, hanem
a tudatban működő ítéletekről és főleg előítéletekről. Az ugyanis eléggé sajnálatos módon túl gyakran kölcsönösen elmarasztaló. Ennek persze oka van, de hadd ne menjünk bele ezekbe a „részletekbe”, sosem jutnánk a végére.
A lényeg az, hogy megtört a jég, s hosszú idő után a szlovák sajtóban megjelent a nem elferdített magyar szemlélet. Maga Orbán is fölemlítette, hogy szlovák lap bizony régen érdeklődött iránta ilyen formában. Hogy miért? Nem nehéz kitalálni: a sok előítélet, az egyoldalú információ az oka ennek.
A nézeteltérést, a nézet másságát viszont csak úgy lehet tisztázni, ha beszélünk róla, s igyekszünk partnereink nézetét megérteni. Nem kell mindennel egyetérteni, de megismerni s tolerálni mégiscsak fontos. A Postoj interjúja ezt szolgálta.
Ezzel persze nem lehet pontot tenni az ügy végére, az ilyen, különösen a szlovák–magyar, alaposan elrontott kapcsolatokra való tekintettel, állandó párbeszédet követel. Hogy ne csak az önös érdek kiváltotta haszon miatt értsük meg egymást gazdaságilag, hanem a fejekben is tisztázódjanak a problémák.
Mi ennek a módja? Pillanatnyilag az a helyzet, hogy mindenki mondja a magáét, általában csak a magáét olvassa s követi, másét viszont elfogadhatatlannak minősíti, és lesöpri az asztalról anélkül, hogy komolyabban utánanézne, miről van szó. Mindenki megveregeti a saját vállát. Ennyi. Már régebben fölmerült bennem a kérdés, hogyan lehetne ezen segíteni.
Mi, szlovákiai magyarok többet tudunk meg a szlovák szempontról, mivel bírjuk a szlovák nyelvet (általában jobban, mint ahogy azt föltételezik rólunk). De a szlovákokra nem jellemző a magyar nyelv ismerete, s ez is gátolja a megértést (ez persze nem felhívás, hogy a szlovákok a magyar nyelvet elsajátítsák, viszont nem ártana).
Ennek ellenére az van, hogy a más megítélést hajlamosak vagyunk eleve elutasítani (ez egyébként kölcsönös). Olyan eszközre volna tehát szükség, amely lehetővé tenné, hogy megértsük egymás álláspontját, az okokat beleértve – éspedig jóakarattal, vagy ha így érthetőbb: keresztényi igyekezettel. Más, a mienktől eltérő szemlélet automatikus elutasítása nem lehet megoldás. Az érveknek természetesen elfogadhatóknak kell lenniük, bizonyítható valóságból kell kiindulniuk: a gyűlölködés, az ellenségeskedés fájáról szedett gyümölccsel csak elmérgesedhet a helyzet (azt, sajnos, mindig lehet fokozni).
Ott kezdődik az egész, hogy nagyon keveset tudnak egymásról a szlovákok és a magyarok. (Sőt: Magyarországon a szlovákiai magyarokról is édeskeveset!) Nem ártana némi népművelés erről a témáról.
Például egy kétnyelvű szlovák–magyar lap segítségével, amely visszafogottan kezelné a mindkét felet érintő kérdéseket, és a közös pozitívumokra hívná fel a figyelmet. De az eltérő szemléletre is ügyelni kéne, s megmagyarázni, a felek miért látják, értelmezik ugyanazt másképp.
Ha valaki jobbat tud, szóljon. Mert erre persze pénz is kell, és megfelelő reklámháttér. Ha csak mondjuk (önmagunknak!) a magunkét, aligha jutunk tovább.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
