Ki idézhetné fel Magyarországon hitelesebben a hetvennégy évvel ezelőtti döbbenetes pillanatokat, mint akik gyermekként ott ültek a felvidéki szülőfalujukból, városukból kigördülő első teherautókon, marhavagonokban úton az ismeretlen felé? És ki szervezhetne méltóbb megemlékezést a magyarságnak erről a 20. századi drámájáról, mint a Rákóczi Szövetség, amelyet évtizedekkel később éppen az elűzöttek és utódaik alapítottak?
A Magyar Országgyűlés 2012-ben ellenszavazat nélkül döntött arról, hogy ez az 1947. április 12-i nap a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja legyen. Mert az idő múlása sem feledtetheti, hogy több mint százezer magyart fosztottak meg állampolgárságától, minden jogától, vagyonától, és
kényszerítettek szülőföldje elhagyására a Beneš-dekrétumok, amelyek az európai uniós tagság ellenére még mindig részei a cseh és a szlovák jogrendnek.
A járvány miatti korlátozás az idei megemlékezést is az online-térre szűkítette, de szívvel, együttérzéssel és jó ízléssel így is méltó keretet adott a Rákóczi Szövetség a főhajtásnak. A Himnusz hangjai alatt 74 évvel ezelőtti dokumentumfotók váltakoztak a közelmúlt színes, nagy közösségekben zajló ünnepségeiről készült filmfelvételeivel.
Ezután Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára egy család visszaemlékezéseiből olvasott fel egy megrendítő részletet, s utána tért rá a tényekre.
Az állampolgárságtól, az ingó és ingatlan vagyontól való megfosztás, az anyanyelvhasználat betiltása, az oktatás és művelődés ellehetetlenítése, 43 ezer magyar deportálása a Szudéta-vidékre 1946-ban, majd a következő évben 80 ezer kitelepítése lakosságcsere címén.
120 ezer magyar élete tört ketté, ennyi értéket vesztett a felvidéki nemzetrész. Ugyanakkor emlékeztetett arra is Potápi Árpád János, hogy az elűzött magyarság nagy erőfeszítéssel, de otthonra lelt az anyaországban.
Ő maga is olyan helyen nőtt fel, ahol a svábok kitelepítése, a bukovinai és a felvidéki magyarok betelepítése mély nyomokat hagyott.
A Felvidéken maradt magyarság az embert próbáló évtizedek ellenére is megőrizte életerejét, ezért ne csak a veszteségeinket vegyük számba, hanem adjunk hálát Istennek, hogy a felvidéki magyarság képes volt a túlélésre. Hangsúlyozta, hogy jövőépítés csak összefogással lehetséges. 2010 óta Magyarország felelősséget visel a külhoni magyarságért, különös hangsúllyal a fiatalságra.
A számukra nyújtott képzések, különböző programok révén ma már az anyaországi egyetemisták kétharmadának van külhoni barátja, és a magyar fiatalok ma már egységes magyar nemzetben gondolkoznak.
Ahol 75 évvel ezelőtt tiltva volt a magyar oktatás, ott ma már újra magyar óvodák, iskolák, felsőoktatás működik. Legyen az idei megemlékezésünk egyben kiállás is nagyszüleink, dédszüleink meg nem alkuvása mellett. Az ő példamutatásuk segítsen benneteket jövőtök építésében, magyarságotok megvallásában, megőrzésében – zárta szavait Potápi Árpád János államtitkár.
Az egykori kitelepítettek közül dr. Urbán Jánosné idézte fel, hogy kétéves gyerekként mást se hallott, mint az állandó kopácsolást, amikor minden háznál szögezték az ingóságok elszállítására alkalmas ládákat, s a jószágnak a ketreceket. Máig sem tudja feledni a félelmükben üvöltő, sivalkodó állatok hangját, akikkel együtt sírt a galántai berakodásnál. „Senki sem mondta meg, hová visznek.
Az volt a bűnünk, hogy magyarok vagyunk” – mondta.
A 93 éves dr. Lukács Ferenc, a Rákóczi Szövetség egyik alapítója többek között arra emlékezett, hogy Tolna megyéből, ahová több napi utazás után kerültek, később feljöttek néha Esztergomba, hogy a dombtetőről integethessenek át Párkányba a nagyszülőknek. Hangjuk nem vitt át a Dunán, de legalább látták egymást. 1956-ban jutott át nagyapja Magyarországra, akkor találkozhattak először személyesen: kiűzetésük után 8 évvel.
Forró Krisztián, az MKP elnöke a fiatal nemzedékek nevében hajtott fejet azok előtt, akiket házuktól és hazájuktól megfosztottak. Emlékeztetett arra, hogy a csehszlovák hatóságok a legmódosabb rétegeket jelölték ki az úgynevezett lakosságcserére, ami a felvidéki magyaroknak kényszert, szegénységet jelentett, míg a magyarországi szlovákok a földi Kánaán víziójával önként indultak útnak.
Az értelmiség és a legöntudatosabb magyarok nemet mondtak a reszlovakizációra, vállalták magyarságukat. A kitelepítés évekig tabutéma volt. Ami megdöbbentő, az a szlovák társadalom és politika részéről a mély hallgatás.
Míg a németek megkövetését, legalább szimbolikusan, fontosnak tartotta már a 90-es évek elején a szlovák parlament, hasonló gesztustól a magyarok irányában azóta is elzárkóznak. Az ingatlantulajdonok megállapításánál ma is a háború utáni jogfosztó törvények értelmében hoznak döntéseket.
Továbbra is mindent meg kell tennünk, hogy a felvidéki magyarságról lekerüljön a háborús bűnösség bélyege. Ehhez arra van szükség, hogy erős és egységes képviseletünk legyen
– fejezte be beszédét Forró Krisztián.
Végül Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke mondott köszönetet a közös megemlékezésért. A Rákóczi Szövetség azon idős hölgyek és urak igazságérzetének, felelősségtudatának köszönheti 1989-es alapítását, akiket családjukkal 74 évvel ezelőtt elüldöztek szülőföldjükről.
Ez az emléknap, amelynek törvénybe iktatását a Rákóczi Szövetség örömmel fogadta, alkalom arra, hogy minden évfordulón fejet hajtsunk az akkoriak előtt, és felidézzük a magyar történelemnek ezt a sötét korszakát. Köszönet azoknak a tanároknak, akik segítenek, hogy minderről tudjanak a fiatalok.
A 20. századi magyar történelemnek sok fájó pontja van, következményeit ma is érzi közösségünk. Tudjunk ezekre emlékezni, és belőlük erőt meríteni!
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
