1937. április nyolcadikán temették Szegeden a Nyugat első nemzedékének jeles költőjét, Juhász Gyulát. A szertartás után Sík Sándor piarista szerzetes, egyetemi tanár a bölcsészeti kar nagy előadótermében hosszabb előadásban méltatta az elhunyt költő életútját. „Juhász Gyula rögtön egyéni hang volt a magyar lírában” – mondta. – „Költészetének alapvonása a passzivitás, a békesség vágya és az elvonultság.” Ezeket a szavakat olvasva óhatatlanul a nevezetes felvidéki város, Szakolca jut az eszünkbe.
Az a város, ahol a jeles 18. századi író, Gvadányi József töltötte utolsó éveit, s amely város az utolsó királykoronázó esztergomi érseket, Csernoch János bíborost adta a magyarságnak.
Ebbe a városba érkezett 110 évvel ezelőtt, 1911. augusztus 29-én Juhász Gyula, aki a királyi katolikus főgimnázium magyar és latin nyelv és irodalom szakos tanáraként, az irodalmi önképzőkör vezetőjeként két évet töltött Szakolcán.
Hat évtizeddel ezelőtt Juhász Gyula szakolcai időszakát közel háromszáz oldalas könyvben dolgozta föl a kitűnő felvidéki író-irodalomtörténész, Szalatnai Rezső, aki maga is ebben a városban diákoskodott (Szalatnai: Juhász Gyula hatszáz napja. Bp., 1962). De fontos tanulmányt szentelt Juhász itteni működésének Péter László, a költő életművének szakavatott kutatója is (Irodalmi Szemle 1991. 8. sz., 885-896. o.). Bár a költő egyik első, Szakolcán kelt, Babits Mihálynak küldött levelében (1911. szeptember 8.) a száműzetés helyeként említi a felvidéki várost („Tomiból írok, Szakolcáról…”), rögtön hozzáteszi, hogy „a régi Juhász nincs többé, a halálvágyó barát helyett egy lemondó, de élnivágyó ember van”.
Tudjuk, a Szakolcán töltött hatszáz nap az egyik legtermékenyebb időszak a költő életében. S nemcsak mennyiségi értelemben. 1933-ban a Nyitravármegye című lapnak nyilatkozva így fogalmazott a költő, aki Szakolca előtt a nagyváradi premonteri gimnáziumban tanított:
„Szakolca két esztendeje számomra a romanticizmus állomása volt. Vallásos lírám ekkor virágzott ki, és magyarságom ekkor vált erősen tudatossá. Nagyvárad után, ahol a Sturm und Drang lendületeit és változatait éltem át Ady táborában, Szakolca elmélyülést és elcsendesedést jelentett számomra. A múlt árnyai és a jövő árnyai kísértettek, és én megértem a szenvedésre”
Sík Sándor korábban idézett megállapítására rímelnek ezek a vallomásos sorok.
Visszaemlékezésekből tudjuk, Juhászt szerették Szakolcán. Olyannyira, hogy miután áthelyezték a makói gimnáziumba, akkor sem felejtkeztek meg róla. Amikor a költő új verskötetének kiadót keresett, Szakolca sietett az egykori főgimnáziumi tanár segítségére: a polgármester javaslatára a város 105 korona támogatást szavazott meg. „Könnyesen, meghatottan fogadtam a ragaszkodást, a kis végváros, a magyar Hamupipőke üdvözletét” – fogalmazott néhány évvel később a költő.
Végváros…. Szakolca emléke élete végéig elkísérte a költőt. Kitűnő kisregényének (Orbán lelke) cselekménye Pozsonyban és Végváron játszódik – Végvár rajzában Szakolcára ismerünk. De versben is felbukkan a felvidéki város emléke. 1929-ben született a költő Szakolca című költeménye:
Emlékek alkonyi arany porán át,
Hogy megszépültél, csöndes, kis falucska,
Úgy éltem benned, jól rejtőzve, árván,
Mint remete, kit táplál mélabúja.
Mint őszirózsa, nyílt a szomorúság,
Mint viola, úgy virított a bánat,
És a magány és sóvárgás belengte,
Mint enyhe tömjén, mindig a szobámat.
S ha kútra mentek esténkint a lányok,
A vágyaim a távolokba mentek.
Csak álmaid maradtak. Haloványan
Meglátogatnak, mint kísértetek,
És mire ébredsz, járnak már más határban,
S te újra csonka, béna vagy, beteg.
A gyermekség foszlányai lebegnek
Körötted, mint ökörnyál a mezőn.
1920-ban írt Nefelejcs című versét ezzel a két sorral indította Juhász Gyula: „Bús Morva mentén árva kis Szakolca, / Emlékszel-e a régi vándorodra”. Szakolca emlékszik. Több mint egy évtizede emléktábla hirdeti a szakolcai gimnázium falán, hogy itt tanított egykoron a nagy költő.
