„Megbocsátani lehet, de feledni soha sem szabad" – mondta Brogyányi Mihály helytörténész Pozsonyban, a Csalogányvölgyi temetőben tartott megemlékezésen, amelyet a pozsonyi sortűz 95. évfordulója alkalmából a Pozsonyi Casino, a József Attila Ifjúsági Klub és más civilszervezetek 2014. február 12-én 16.00 órai kezdettel tartottak. A koszorúzási ünnepség mintegy 30 résztvevő jelenlétében Molnár László előadóművész szavalata után Brogyányi Mihály helytörténész megemlékezésével vette kezdetét.
 Pozsony visszautasító daccal fogadta a megszállókat |
De mi is történt 1919. február 12-én Pozsonyban? 95 évvel ezelőtt, Pozsonyban elsősorban német és magyar tüntetők többezres tömegébe lőttek az egykori Vásár téren, a mai Szlovák Nemzeti Felkelés terén a csehszlovák legionáriusok. A sortűznek nyolc halálos áldozata, huszonhárom súlyos és több száz könnyű sebesültje volt. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. A csehszlovák legionáriusok a légió katonai parancsnoka, Riccardo Barecca olasz származású ezredes tudta és engedélye nélkül lőttek a békésen tüntető tömegbe. A meggyilkoltak temetésén Hubert Károly 14 éves fiút is fejbe lőtték.
Mit is írt erről Peéry Rezső, volt pozsonyi lakos, a tüntetés résztvevője? „Kilencéves kisfiú voltam, amikor 1919. február 12-én délután öt órakor a pozsonyi Széles lépcsőn sortüzet adott rám s egy tizenhárom éves kis barátomra egy olasz egyenruhás csehszlovák legionárius osztag. Mielőtt a sortűz elcsattant, a lépcső magas mellvédje alá buktunk már, s így életben maradtunk mindketten. Egy népgyűlésről baktattunk akkor haza, amelyen a helybeli munkásság és polgárság tiltakozott az idegen megszállás ellen."
 A mártírokra emlékezők csoportja |
A megemlékezésen az emlékműnél Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége nevében dr. Harmati Zsolt első beosztott, a Pozsonyi Casino, a Somorja Hangja - Vox Samariae, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a JAIK és a Szebb Jövőért szervezet képviselői helyezték el a megemlékezés koszorúit.
Pozsonyban, a csalogányvölgyi temetőben – nem messze Alexander Dubček sírjától – egy elhanyagolt, mohával benőtt kőlap simul a földbe, felette fiatal, zuhanó férfi domborműve, s a kőlapon a felirat csak ennyi: 12. február 1919. Vajon mire utal ez az emlékmű? Mi történt ezen a napon? Brogyányi Mihály írása.
Pozsonyt 1919. január 1-én foglalták el a bevonuló csehszlovák légiósok. A város lakossága, mely akkor merőben más összetételű volt, mint ma (40% magyar, 41% német, 15% szlovák) visszautasító daccal fogadta a bevonuló csapatokat.
 |
Általános sztrájkba léptek a vasutasok, postások, egyéb közalkalmazottak, s zárva maradtak az üzletek, éttermek, kávéházak is. Február 12-én pedig nagy tiltakozó gyűlést szerveztek a Vásár-csarnok előtt (ma SNP tér).
A gyűlés még meg sem kezdődött, amikor a magyar zászlókkal felvonuló, "Éljen Magyarország!"-ot skandáló tömeget több oldalról megtámadták a csehszlovák katonák.
A megriadt, fegyvertelen polgárok menekülni próbáltak, de minden oldalról sortűz, szuronyroham fogadta őket.
Az agresszív támadás után hét halott, 23 súlyos és száznál több könnyebben sérült feküdt a téren. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves. hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. Az áldozatok temetésének napján lőtték fejbe Hubert Károly 14 éves iskolai tanulót, Skoda János pedig pár nappal később halt bele sérüléseibe.
Az elkövetkező hetekben Pozsony sorsa végleg megpecsételődött. Megszüntették az Erzsébet Tudományegyetemet (azóta sincs magyar egyetemünk!), több magyar iskolát bezártak, csehszlovák hivatalnokokat ültettek az addigiak helyébe és egyéb olyan lépések történtek, amelyek a város sok évszázados arculatának megváltozását eredményezték.
Ma, az akkori véres eseményekre szinte senki sem emlékszik. A sors iróniája, hogy a magyarságukért tüntető hősi halottak emléktábláján a nevüket már szlovák helyesírás szerint írták, s hogy tökéletes legyen a mű: mára az áldozatok emlékművét benőtte a moha és a feledés.
Pozsony magyarsága az óta 40%-ról 4% alá csökkent, de ismét kezd visszaemlékezni a múltjára: 1956. óta ismét szokás a március 15-i megemlékezés a Petőfi-szobornál, sok évtizedes szünet után ismét lerójuk tiszteletünket az 1848-as pozsonyi vértanúk sírjánál.
Talán itt lenne az ideje 1919. február 12-e mártírjairól is megemlékezni, ők is megérdemelnék a koszorút.
(Felvidék.ma - Magyar Tudat nyomán)
