Pár napja vitába keveredtem egy kollégával arról, használható-e egy adott a témában az a szókapcsolat, hogy Kis-Magyarország. Számomra egyértelmű volt: hát persze. Az ő számára ez nem volt az. Több e-mailt is váltottunk, de valahogy nem tudtam elfogadtatni vele az érveimet.
Leírtam neki, hogy szerintem minden közegben kötelességünk jelezni: 1920-ban a wilsoni elvek hirdetése mellett, az embereket, a polgárokat, az állampolgárokat nem megkérdezve hoztak egy olyan döntést, melynek köszönhetően elcsatolták a Magyar Királyság területének kétharmadát. Demokratikus elvekre hivatkoztak, de azokat, akiknek a sorsáról döntöttek, nem kérdezték meg. S ránk kényszerítették a diktátumot.
Leírtam azt is, hogy ezért a mai Magyarország egy csonk. Egy csonka test. Csonkahon. Csonka-Magyarország. Szerepeljen akár egy társadalomtudományi, gasztronómiai, politikai szövegben, de akár a zene világáról vagy a kommunikáció területéről szóló írásban is. Az, hogy ezt mindenhol elmondjuk, jelzi, hogy az élet egy területén sem értünk egyet ezzel a 100 évvel ezelőtti döntéssel. S szerintem ez elengedhetetlen. Ez a minimum. Jelzi, hogy nem felejtjük el az igazságtalanságot, hogy benne élünk ennyi idő után is, jelzi, hogy a mai Magyarország a történelmi Magyarország egy része csupán, mivel a környező országokban vannak olyan országrészek, ahol magyarok élnek, s ezek mégsem a mai Magyarország részei.
Ezzel szárazon tartjuk a puskaport. S ami talán a legfontosabb, hogy ha más uralja a nyelvünket, a szavainkat, a kifejezéseinket, akkor más ural minket is. Sokszor hallom ismerősöktől, és a Kis-Magyarország területén élőktől azt a megnevezést, hogy Anyaország. Ez a kifejezés is helytelen és keretező: hiszen úgyszintén csak 1920 óta beszélhetünk „Anyaországról”, s még ha anyaországként is viselkedik a mai Kis-Magyarország, ha anyaként is gondozza „elcsatolt gyermekeit”, ez, mármint az Anyaország kifejezés legitimizálja a trianoni diktátumot. Azt jelzi, hogy 1920-ban kialakult egy helyzet, melynek köszönhetően lett egy kisebb ország, melyet a lecsatolt részek anyaországnak tekintenek. De erről 1918 előtt szó sem lehetett. Szóval szerintem ezt a megnevezést is kerülni kéne.
Ez a téma is rendkívül fontos, sőt szerintem eleve meghatározza azt, hogy mit gondolunk az 1920-as diktátumról, annak szellemiségéről és a Kárpát-hazáról.
Jelzi, hogy manapság sem feledjük, hogy akkor igazságtalanság történt velünk. S persze ilyenkor hallgatjuk a rosszindulatú beszólásokat: miért foglalkoztok ezzel? Miért kell a múltat siratni? De kérdezem én: mi lenne, ha mondjuk, holnaptól egy uniós határozat miatt elcsatolnák Zalaegerszeget, Pécset, Szegedet, Debrecent, Salgótarjánt és Győrt? Akik eddig rosszindulatú megjegyzéseket tettek a múltba révedésre, vajon helyeselnének-e ma? A kérdés persze költői volt…
Nemzetünk, értékeink, Hazánk elvesztése akkor indul el, ha azt nyelvünkben elvesszük. Ha a ránk erőltetett kifejezéseket elfogadjuk, ha az igazságtalan politikai döntésekbe beletörődünk. A nyugati világban a család, a vallás és a nemek harca a szavak terén már eldőlni látszik, pont azért, mert a PC, azaz a politikai korrektség mögé bújva lassan-lassan elveszik a nyugat-európai népek szavait, kifejezéseit és ezekkel együtt nemzeti identitásukat.
Mi se ezt ne engedjük, se pedig azt, hogy idegenek, vagy éppen idegen szívűek mondják meg, hogy mit nevezzünk otthonunknak és hogyan hívjuk azt. S tudjuk kimondani minden fórumon: a mai Magyarország egy csonk.
(Méry János/Felvidék.ma)
