Zsiga bárót, vagyis Üchtritz Zsigmondot az életmódja alapján méltán nevezték a 19. század gavallérjának. A szabadságharcos Üchtritz Emil fiaként, családneve mind az 1848-49-es emigrációban, mind a kiegyezés utáni Magyarország felsőbb köreiben jól csengett. Testvére az uralkodótól grófi címet nyert, az Üchtritz és az Amade családok egyesítése által. A báró a politikában a főrendiház és képviselőház tagjaként országos ismertségre tett szert. A média, mint a fenti idézet bizonyítja, előszeretettel foglalkozott szerelmi kalandjaival, párbajügyeivel, valamint a lóversenyeken és a főúri vadászatokon elért sikereivel. Zsiga báró ízig-vérig a Monarchia valódi arisztokratája volt.
Származása és pályája
Üchtritz Zsigmond Henrik Béla néven látta meg a napvilágot (Marcaltő, 1846), várkonyi gróf Amade Dominika Mária Jozefa és a ’48-as hős, a porosz katonatiszt, Üchtritz Emil báró harmadik gyermekeként. A családi hagyomány szerint a porosz származású család ősei már a keresztes vitézek soraiban is harcoltak. Édesanyja ereiben nem véletlenül csörgedezett a költő, Amade László vére: nemes lelkű, melegen érző magyar nőnek tartották. „Rövid idő alatt férjét s gyermekeit is teljesen magyarokká tette.”
Testvérbátyja, Emil József Albert báró, a későbbi bősi Üchtritz-Amade gróf, az emigrációban tartózkodó apjuk mellett, Poroszországban nevelkedett. A Budapesti Közlönyben közölt (1876) információk szerint, a néhai Amade Dominika grófnő után maradt ingatlanvagyonra örökösödési joggal fiai bírtak. Emil külföldről hazatérve testestől-lelkestől magyar emberré vált, és a bősi Amade-kastélyba költözött. Az itteni gazdálkodás megfelelt számára, ezért a csallóközi birtokon vert gyökeret.
Zsiga báró a Veszprém vármegyei marcaltői gazdaságát igazgatta sikerrel: évtizedekig Magyarország egyik legnagyobb telivértenyésztőjeként tisztelték. Választmányi tagja volt a Nemzeti Kaszinónak és a Lovarda Egyletnek.
Időközben politikai pályára lépett, és országgyűlési képviselőként kormánypárti programmal indult. Megbízhatóságának köszönhetően a főrendiház élethossziglani tagjává válhatott. Tevékenységét leginkább a közgazdasági és a közlekedésügyi bizottságban fejtette ki.
A Monarchia világában fényes társadalmi és közéleti szerep jutott neki. A pesti és a bécsi mágnásvilág kaszinóiban, szalonjaiban és a politikai vezetők otthonaiban szívesen fogadták. Kedvenc helyének mégis a lóversenypálya bizonyult, amely felé nagy rajongással vonzódott. Itt a közönség jól ismerte a magas, szikár bárót, aki télen-nyáron sohasem viselt kalapot a fején, mert azt legtöbbször egy selyemzsinórral a felöltője gombjára tűzte.
Idős korára a császárvárosba költözött. Régi népszerűsége megkopott, a lóversenyzéssel felhagyott, ezért társaságát egyre kevesebben keresték. 1925-ben magányosan, bécsi otthonában hunyt el.
A női szívek hódítója
Kortársai körében nagy sportember hírében állt, aki udvari vadászatról sohasem hiányzott. Jellegzetes vörös frakkjában, táncoló paripáján, férfias délcegségével éppúgy imponált a hölgyeknek, mint ahogyan a bálokon finom könnyedségével hódított.
Híres-neves ősét, a költő Amade Lászlót sem tagadta meg, mivel szerette és írta a verseket.
Nemcsak a kaszinó asztalainál játszott, hanem a világot jelentő deszkákon is kamatoztatta tehetségét. Kitűnő amatőrként többször fellépett a műkedvelőkkel, és mindig elismerést váltott ki a közönségből.
Ismerői szerint poétikus hajlama más tekintetben is jellemezte őt. „Csakhogy örökölt költői vénája ugy nyilatkozik, hogy a szerelmi legendákat, az idilli pásztordalokat, a szenvedélyes byron-álmokat, s a tarka bokkacscsio-kalandokat nem irja meg, hanem – átéli maga.” Nőtlen lévén ezt bátran megtehette, hiszen „ő még élvezi régi szabadságát teljes határtalanságában; neki még tükör a lányok, a menyecskék szeme, s e tükörben azt látja csak, hogy csinos ember.”
Gyémánt egy színésznőnek
A 19. század második felének legnépszerűbb magyar operettprimadonnája Pálmay Ilka (1859-1945) volt. Pályafutását Kassán kezdte, később Eperjesen folytatta, majd a kolozsvári Nemzeti Színház örökös tagja lett. Vendégszereplései során megfordult Bécs, Prága, Berlin, London és New York színházaiban. Fénykora egybeesett az operett virágkorával. Visszavonulását követően az Esti Kurirnak mesélt élményeiről és az életéről. Az operett dívája utólag úgy látta, népszerűsége szerencsésen találkozott az akkori Budapest gondtalanságával, éledő nagyvárosias vidámságával és pezsgésével.
A mágnások korának kedvelt színésznője mindig érdekes témákat szolgáltatott az újságíróknak, akik előszeretettel tárták az olvasóközönség elé a fényűző életviteléről, palotájáról és az ott fogadott főúri udvarlóiról szóló pletykákat. Elmondása szerint valóban voltak gáláns, jómódú hódolói, akikre évtizedekkel később is szívesen gondolt.
Például az egyik báró névnapjára egy szép házat adott neki. Az ajándékozást megerősítő szerződést tanúként a barátai, egy gróf és egy báró erősítette meg. Utóbbi Üchtritz Zsigmond volt, aki szintén nagy meglepetést okozott a nőnek.
Egy alkalommal az előadás után haza igyekezett, amikor a kocsijában szépen becsomagolt kis dobozt talált. A tartalmát látva alig hitt a szemének. A „Tiszteletem jeléül” felirattal ellátott névjegykártya mellett gyönyörű gyémántkarperecet helyeztek el. „Ez is egy formája volt a hódolatnak és gavallériának. S talán ma már magam is mulatok ezen, megsértődtem, másnap visszaküldtem a karperecet” – vallotta be évtizedekkel később.
A primadonna ugyancsak megerősítette: a női szívek meghódításakor a dúsgazdag Zsiga báró nem fukarkodott. „Extravagáns férfi volt” – vallotta róla a díva.
Szerelmi ügye a bíróságon
A két világháború közti sajtót az egyik romantikus szerelmi ügye foglalkoztatta. Az elhunyt gavallér kalandja az újságolvasókat és az arisztokrata körök tagjait egyaránt izgalomban tartotta. Élénk figyelemmel kísérték az elhúzódó per minden mozzanatát, amelyet az Üchtritz-Amade család ellen indítottak. Az egykori barátnő tartásdíja miatt kialakult vitában a bíróság a báró örököseit marasztalta el.
A lángoló szerelem még a Monarchia békevilágában lobbant fel Üchtritz és egy nagyon csinos úrilány, Cs. Irén között. A rossz nyelvek szerint a férfi először csupán újabb könnyű kalandra számított, ám szerelme viszonzásra talált. Vonzalma egyre jobban elmélyült a fiatal nő iránt, így a főúri társaságok előtt sem maradt titokban a romantikus kapcsolat. „Az évek hosszú során át gyakran lehetett a bárót a feltünően szép Irénnel látni.” Az sem okozott meglepetést a felsőbb körökben, hogy „a szerelemnek gyümölcse is támadt, a szépséges Irénnek fiúgyermeke született.” Zsiga báró bőkezűen gondoskodott kedvese és a kisfiú megélhetéséről. Amikor „csak alkalom kínálkozott, fejedelmi ajándékokkal lepte meg a fiatal nőt.” Mégsem kérte meg a kezét. Évek elteltével a szerelemnek vége lett, de a báró továbbra is gondját viselte az asszonynak és a gyermeknek. Minden hónap elsején pénzt küldött nekik, ami elég volt ahhoz, hogy a szép Irén gondtalanul megéljen. További összeget biztosított gyermeke nevelésére, valamint megígérte, hogy végrendeletébe is belefoglalja őket.
A világháború okozta pénzromlás miatt a báró ugyan megemelte a havi összeget, de a gazdasági nehézségek idején, 1923 őszétől teljesen elmaradt a támogatás. A nő és a fia mégsem zúgolódott.
A végrendelet szerint a gavallér megtartotta az asszonynak tett ígéretét. Habár Zsiga báró vagyonát fivére, a bősi gróf, Üchtritz-Amade Emil és felesége, született báró Bánhidy Stefánia, valamint gyermekeik, Emil Zsigmond és Antal örökölték, ám szerelmének és fiának rendszeres havi járadékot biztosított.
A grófi család azonban nem teljesítette az elhunyt akaratát, ráadásul a nyilvánosság előtt még a fiú létezését is tagadták. Az ügy ezért került a bíróságra, ahol először a Gyulai Törvényszék, majd a Szegedi Ítélőtábla hozott a nő számára kedvező ítéletet. Mindkét helyen az apanázs kifizetésére kötelezték a főúri családot. A támogatás jogosságát a Kúria döntése erősítette meg, így Zsiga báró végakarata végül teljesülhetett.
(Folytatjuk)
Felhasznált irodalom:
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904;
Magyar nemzetségi zsebkönyv, Bp., 1888; Révai Nagy Lexikona, Bp. 1925;
Végh Ferenc: Beys-Bős. A község oklevelekkel alátámasztott kilencszáz éves küzdelmes fejlődésének története;
Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon;
H. Szabó Lajos: Adalékok báró Üchtritz Emil 48-as honvéd ezredes életéből és a Rábaközhöz fűződő kapcsolatáról, In Rábaköz honismereti évkönyv 1998, Csorna-Kapuvár, 1999, 87-93. o.; korabeli újságok híradásai
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
