Magunkra eszmélni – Két film a hiánytól a másikig vezető útról

A kettő azonban veszélyesen közel is kerülhet egymáshoz, ahogyan ezt két, mozi helyett sajnos csak az internetről elérhető film is tanúsítja, melyek hősei – egy fokozatosan megsüketülő dobos és egy, az alkohollal veszélyes táncba kezdő tanár – egyaránt megtapasztalják a mámor felemelő és romboló hatását.

A Sound of metal (A metál hangja) kezdőképsorai fülsüketítő robajjal fogadják a gyanútlan nézőt: egy metálkoncerten vagyunk. A lány (Olivia Cooke) kiabál, a fiú (Riz Ahmed) dobpüföléssel kíséri. A műfajt kevéssé ismerők számára mindez riasztó lehet, ám a fiatalokon látni a lelkesedést: ez az ő zenéjük, amiért komoly áldozatot képesek hozni. Amerikai turnén vannak éppen: turnébuszuk a saját lakókocsijuk, ami egy elhagyott parkolóban vesztegel. A fiú másnap, amikor felébred, minden hangot tompának, távolinak hall. Felrázza a barátnőjét, ám az első rettenet után gyorsan bekapcsol a jó öreg hárítás: ugyan, biztos csak a fáradtság, minden rendben lesz. A tünetek azonban egyre súlyosbodnak, és a srác nemsokára egy mindentől elzárt vidéki tanyán találja magát, ahol siketek közössége tanulja újraélni az életet – teljes csöndben.

Az eddig jobbára forgatókönyvíróként ismert Darius Marder első nagyjátékfilmjében korábbi munkáinak Derek Cianfrance-szal közösen kicsiszolt világát viszi tovább: ezúttal is küszködő főhősére koncentrál, akinek szándékait fokozatosan, nagy empátiával bontja ki. Rubent, a dobos srácot követő kamerája felfokozza a személyességet: könnyen rezonálunk a fiú drámájára, ám emellett

közhelyektől mentes, igaz képet kapunk a siketek különös világáról is. A film erényei közé tartozik a dramaturgiát nagyban formáló hangkulissza, amely változatos módokon érzékelteti nézőjével, milyen lehet egy hallását hirtelen elvesztett ember útkeresése.

A jelnyelvet nem feliratozzák, a gesztusokat alig értjük, a zúgó némaság megrettent. Végül hősünkkel együtt mi is eljutunk a zajtól a csönd állapotáig. Új világ kezdődik.

Éppen ez, az újrakezdés felszabadító öröme hiányzik Martin (Mads Mikkelsen) életéből, aki feleségétől elhidegült középiskolai tanárként éppen egy kollégájának a születésnapi vacsorájára készül. Ott kibukik belőle a vallomás: vakvágányra jutott, képtelen örömét lelni bármiben. A többiek együttérzéssel vigasztalják, mígnem egyiküknek szokatlan ötlete támad: egy svéd filozófus teóriája nyomán kifejti, hogy napi 0,5 ezrelék alkohollal mindjárt szebb lenne az élet. A csapat úgy dönt, kipróbálja a dolgot, és megkezdődik a (természetesen szigorúan tudományos) kísérlet. Főszereplőink eleinte csodásan érzik magukat. Megjön az ihlet a tanórákat feldobó ötletekhez, javul a családi hangulat, az alkohol azonban alattomos: a szervezet egyre többet és többet kíván belőle.

Thomas Vinterberg rendező a Születésnap (1998) és A vadászat (2012) után újra egyesítette erőit Dánia tán legismertebb színészével a Még egy kört mindenkinek (Another round – Druk) című filmjéhez, és ahogy szokta, most is látványos moralizálás nélkül mesél el egy hétköznapi történetet. A miliő nem is lehetne jellegzetesebb, a felvetett téma azonban csak első pillantásra tűnik egyértelműnek. Vinterberget ugyanis nem az alkohol érdekli, hanem az annak hatása alá kerülő ember viselkedése. Középkorú figuráinak mindegyike hordoz már néhány sebet, és túl van pár megbánt döntésen. Problémáikat az ital a kezdeti könnyedség után csak súlyosbítja. A tavaly Cannes-ban debütált, azóta díjak sorát nyerő film

finom tónusban, ugyanakkor megrendítő erővel szól a nyugati társadalom modelljének tekinthető skandináv életvitel problémáiról. A „mindenünk megvan” méla unalmáról, a „kifelé szépet mutatni” csöndes képmutatásáról, amibe szép lassan, különösebb dráma nélkül belerokkan a lélek.

Mind Marder, mind Vinterberg megmutatja azt a pillanatot, amikor hőse annyi önáltatás után végre szembesül a valódi helyzetével. Rubennek ehhez a hallása elvesztése kellett, Martin azonban önszántából kezdett el játszadozni az alkohollal. Függőségük örvénye elragadja őket, megkapaszkodni viszont csak mások segítségével tudnának. Ennek fényében még szomorúbb, hogy mindketten magányosak. Az eszmélés ugyan bennünk kezdődik, kiteljesedni azonban csak a társakkal alkotott közösségben képes az ember.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Amazon Studios; Samuel Goldwyn Films

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.