Amikor végignéztem a 2021-ben rendezendő Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezőgárdáján, programtervezetén, elővettem tartalmas könyvtáramból az 1938-as Kongresszus emlékalbumát és nem kellett soká várnom az összehasonlítás nyomán előbukkanó fenti – Hofi Géza-féle – mondatra.
A ’38-as Kongresszus előkészületei a meghirdetés pillanatában elkezdődtek, nem feltétlenül állandó, döntésképtelen ülésezésekkel és halvaszületett ötletek sorolásával, üres médiakampánnyal. A Kongresszus szervezői – élükön a zseniális Bangha Bélával – tudták mit akarnak.
Gondolom, a szerencsétlenségeken alig túlvergődő magyar haza főpapja, Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás sem azért hívta meg a legjobbakat, hogy az ő személyes római karrierjét egyengessék, hanem atyja és pásztora volt a magyar népnek. Ő hithű katolikus volt, szlovák családi gyökerei ellenére (eredeti neve: Szapucsek György) szívvel-lélekkel magyar. Gondoljunk csak Boldog Margit évszázadokig húzódó szentté avatásának kieszközlésére. (Vajon Mindszenty József boldoggá avatása miért nem olyan fontos, mint a zsidó származású és zsidómentő Salkaházi Sáráé?) Igaz, Mindszenty József prímás-utódai már csak a származásukkal „büszkélkedhetnek”, de hitükkel, magyarságukkal, elhivatottságukkal semmiképpen.
***
Gondoljunk az 1931-es Szent Imre-évre, amikor Serédi a jövő magyar ifjúságát szólította meg, amely ifjúságból lett egy hitvallóan élő, gyermeket nevelő, megpróbáltatások között is katolikus generáció. Serédi Jusztinián a szentmiseáldozatban jelenvalóvá váló Golgotai keresztre szegezte tekintetét, hogy a „kenyér és bor színében Krisztus legyen királyunk” – ahogy a Kongresszus himnuszában énekeltük. Nem talicskázta ki a pénzt Rómába, hogy egy várható kúriai bíborosi tisztet szerezzen magának, sem Lichtenstein-i bankjába, vagy ottani villájának széfjébe, hogy majd elmenekülhessen „övéi közé”.
***
Serédinek volt egy államtitkár jótevője (Pietro Gasparri). A fiatal bencés jogtudós nem azért dolgozott éjt nappallá téve az 1917-es Kódex-en, hogy püspökként, vagy bíborosként térhessen haza. Ő ott azért dolgozott, hogy Krisztusnak legyen joga mireánk. Neki köszönhető, hogy XI. Pius legátusa, Eugenio Pacelli – a későbbi XII. Pius pápa – örökre a szívébe zárta a magyarokat.
***
Bangha és a többi szervező józanul mérték fel a lehetőségeket és végletekig ki is használták. Már az előző években minden templomban – litánián, szentmisén, Rózsafüzér-ájtatosságon, stb. – kötelező volt az énektanítás. Az 1931-es Szent Imre-évre készen lévő Harmath-Sík: Szent vagy Uram énektár minden énekét, minden versszakkal tudták a kongresszusra érkezők. – Most pedig jönnek a bendzsós-ördöghárfás, lokál-disco-varieté-számok, amit pár illegő-billegő, feszes trikóra vetkőzött leányzó fog visítani, másfél akkordnyi „gitár-virtuozitás” mellett. (Esetleg az osztrák szakállas nő, meg az tüllfüggönyökbe burkolózott 200 kilós néger spirituálé-hölgyek is jöhetnek?)
Anno: az iskolák hittanversenyeket rendeztek; a gyerekek a jócselekedetkért búzamagot gyűjtöttek, amiből a kongresszus ostyáit sütötték. A felnőttek, különböző néposztályok lelkigyakorlatok sokaságából kaptak erőt és ösztönzést a mélyebb hitéletre.
Bangha Béla felkészültségét mindenki ismerte: Innsbruck-i teológus, felvidéki tanár, nagyhatású hitszónok, lelkipásztor, katolikus hitvédő, újságok szerkesztője, stb. Rendkívüli bölcsességgel válogatta össze a programokat, a résztvevőket, a jeles papi egyéniségeket, akik vezették a Kongresszus közös programjait.
Az Operaház díszlettervezői álmodták meg a Hősök terére a Szent Péter-bazilika Confessio-oltárát, s minden helyszínen impozáns körülményeket teremtettek. A Dunán tartott Szentségi körmenet, a férfiak ezreinek éjszakai szentségimádása, stb. Csak ámul az ember mire voltak képesek.
Arra kíváncsi leszek, hogy a modern technika vívmányai (pl. a nagy kivetítők) mennyi visszásságra, hitetlen, unott, s a díszebéd fogásain elmélkedő főpapi ábrázatot derítenek fényt; s arra is kíváncsi lennék, hogy milyen szemléletű főpap lesz a pápai legátus?! Jelen egyházi helyzetünkben nem okozna meglepetést a Marx, Schönborn, Tagle bíborosok személye.
***
Hiába böngésztem a különböző honlapokat, a ’38-as kongresszus szervezőiről, vagy tevékenységéről, magas szintű felkészültségéről és magáról a felkészülésről nem olvastam. A jól futtatott ifjú főszervező majd esztergomi segédpüspök lesz jutalmul. Ő hol végzett, milyen szakon – északon? Teológiai műveltség? A szentmiseáldozat lényegét ismeri? Avagy mint egykori főpásztora, a ma már feljebb bukott szektás püspök „emlékvacsorának” tekinti (rá lehet keresni a Magyar Kurír című „antikatolikus” honlapon)?
Vagy pl. a vatikáni főmachinátor, Piero Marini érsek sem arról híres, hogy hithű katolikus lenne: hányszor vette rá a pápát, hogy pogány rítusoknak vesse alá magát egy-egy külföldi útján. Amikor pedig Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű körlevele megjelent, azonnal nekitámadott, mondván, hogy a régi mise és a hithűség nem az evilág egyházának szelleme. Ezzel – talán akaratlanul – ki is mondta a bajok okát: evilág urai már az utolsó vacsora termétől kezdve támadják a szentmisét, s ezzel együtt mindent, ami a megváltáshoz tartozik.
A II. Vatikáni Zsinat után ez a világi szellemiség eluralkodott, s tette a szentmisét emlékvacsorává (v.ö.: protestáns nézet), vagy közösségi lakomává (v.ö.: neokatekumenátus, amely eretnekség egyébként a megváltói áldozatot is tagadja), sámlin ülő, gyertyabűvölő, „szeressük egymást gyerekek”, innen-onnan „megtértek” bulijává.
***
De nem feledkezhetünk meg a „tradíció” nevében szervezett „kongresszusról” sem. Az ott serénykedő szervezők, de még a résztvevők (beleértve a legmagasabb szintig) erős aggályokat ébresztenek, hiszen a múltjuk és jelenük megkérdőjelezhetőségével kapcsolatban nincs kétség: egyszerűen saját zsebre dolgoznak – ők is!
***
II. János Pál első látogatásakor a Hősök terén már nők is áldoztattak – igaz szerzetesnővérek, akiknek talán „van némi közük” Jézushoz – de most majd megtapasztaljuk azt is, ami az előző Fülöp-szigeteki Kongresszuson történt (a most nagyon felfuttatott Tagle bíboros védelme alatt), hogy vad civilbe öltözött, esetleg elvált és több abortuszon átesett hölgyikék grasszálnak osztogatva az ostyát az első sorokban lévőknek, akik tovább adogatják hátrafelé. Ezzel kapcsolatban az Interneten fellelhető az u.n. Ottaviani-intervenció, s ez tökéletes magyarázattal szolgál az aggodalmak mibenlétére vonatkozóan.
***
Talán arról szót sem kell ejteni, hogy milyen tülekedés lesz egyes fokolárés-cursillos-neokatekumen és egyéb „törtetés szakértő” papok között, várva, hogy püspökeik kitüntessék őket, mert eggyel több autóbusznyi hívőt – bár inkább maradjunk csak a résztvevő kifejezés mellett – szerveztek be, mint a szomszéd pap.
***
Bevallom őszintén, több okból is nagyon félek ettől a rendezvénytől: elsősorban azért, mert a résztvevők nem fognak olyan lelki élménnyel hazamenni, mint a ’38-as Kongresszusról, következésképpen a kegyelmi hatás, tehát a mindennapi élet kereszténnyé változása elmarad. Aztán félek a provokációktól, amelyre már bizonyosan nagyon készülnek a Dohány utcában és az érdekeltségi körükbe tartozó romkocsmákban, párthelységekben, stb.
***
Szokták mondani: a rossz reklám is reklám. De csak egyeseknek, akik majd tényleg óriási hasznot húznak belőle, egyrészt anyagilag, másrészt indokolatlan karrier szempontjából. A Magyarországon Katolikus Egyház néven futó szervezetről pedig (a hívők nagy kárára) az a negatív reklám fog külföldön visszhangozni, mint a haldokló, vagy inkább döglődő, német (?) csoportosulásról.
Szerény véleményem szerint a katolikus hithez hűséges hívek nagyon nehéz helyzetben vannak, de azt viszont bizton állítom, hogy az ő lelkiségük fog megoldást hozni szegény Magyar Hazánknak és egyházunknak.
Zöldinges.net – Pater Anonymus
