De viselte! Némán, szótlanul. Bár Laci sohasem volt ilyen. A maga egyszerű őszinteségében mindig, mindenhol, mindenkinek kimondta a "frankót". Gárdista volt. A szervezet 2007-es megalakulása után szinte azonnal esküt tett, de amikor a libsi hatalom a bíróságok bekebelezése után 2009-ben feloszlatta a Magyar Gárdát, az új szervezetek egyikével sem tudott azonosulni, mondván, ő a Gárdára tett esküt. Szíve mélyén azonban haláláig gárdista maradt.

Jobbikos volt. A kaposvári alapszervezet pénzügyeit ellenőrizte, szigorúan. Ha kellett, szervezett, ha kellett, ételt, teát osztott. Ő volt az örök elégedetlen. Úgy magával, mint környezetével szemben, egyaránt. Igazi radikális volt. A mozgalomnak élt, és ebben a hitben nevelte leányait is.

Leányait, akik most ott álltak a ravatala mellett, összetört szívvel, mint harcostársai, bajtársai. A ravatalozó előtt a hideg, téli szél lengette némán a Jobbik zászlaját, bent, az urna két oldalán az ÚMGM somogyi, Szent László szakasza állt néma díszőrséget, élén kapitányukkal. Kiss Tamás, a Jobbik kaposvári alapszervezetének elnöke, megyei alelnök, jó barát búcsúzott az öregtől, ugyanolyan őszinte egyszerűséggel, ahogy élt. A sírkertben Guzmics Zoltán, szintén egykori gárdista, harcostárs, de leginkább jó barát búcsúzott a sírnál, majd a föld örökre elnyelte Laci földi maradványait.

Követte őt a Gárda egykori somogyi zászlaja, amit féltve őrzött, oroszlános dzsekije, amit egykor büszkén viselt, kedvenc csapatának, az Újpestnek meze, és az unokák búcsúrajzai.

Aztán bezárult a sírgödör örökre.

- Adjon az Isten! - harsogta Szabó Sándor, az ÚMGM megyei kapitánya, majd tisztelgésre emelte jobbját.

Elment az „öreg”, elment a bajtárs. Igen! Adjon az Isten néki örök nyugalmat!

(TLT)