– Mi a célja a napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötettel, amely a romániai magyar kisebbségnek a történetét mutatja be 1919–1944 között? Kiknek kíván ezzel üzenni?
– A kiadvány döntően a két világháború közti romániai magyarság történetéről szól. Ez nem csupán egy tanulmánykötet, hanem egy megszerkesztett monográfia, amely három fő részből áll. Az első egység a töréspontokról, a történelmi változások feldolgozásáról szól, a második a keretekről, amelyben a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika intézményrendszerét írom le, míg a harmadik arról a folyamatról ahol az elit különböző generációs csoportjai, az adott történelmi körülmények között különböző integrációs válaszokat adnak a saját társadalmuk megszervezésére, a magyar, illetve a román nemzetépítés és a nemzetközi viszonyok alakulására.
Egy mondatban a romániai magyar politika létrejöttéről és a két világháború közti működtetőiről szól ez a könyv, és a szimbolikus, átideologizált kisebbségi önszemléletet egy szaktörténészi, alapkutatásokon nyugvó nyelvvel próbálom befolyásolni. Akinek indíttatása van rá, a levéltári források alapján tájékozódhat egy munka alapján. És ez a nyelv, megközelítés az érdekviszonyok és személyi kapcsolatok sűrű hálója, a fogalmak mint például a magyarságpolitika, kisebbségpolitika, generációs csoportok, kisebbségi stratégiák szétszálazása ma sem hiábavaló.
– Mit takarnak ezek a blokkcímek?
– A töréspontokként három helyzetváltozást vizsgáltam esettanulmányokkal. Az első az 1918–20-as impériumváltásról szól, amikor az erdélyi magyar elit szembesül az új hatalommal. Tanulmányom Székelyudvarhely román megszállását veszi górcső alá, nem a nagy román vagy magyar nemzeti elbeszéléssel foglalkozom, hanem a helyi sajátos történéseket elemzem, alulról, ahogy akkor ott átélhették. Egy másik fejezetben azt vizsgáltam, hogy az 1922-ben megalakult romániai Országos Magyar Párt, hogyan illeszkedik bele a román politikai életébe, és miként teremtődik meg az önálló erdélyi magyar politizálás. Megvizsgáltam milyen alkuk, paktumok mentén lavírozott a magyar kisebbséget képviselő, egyébként igen tagolt elit, Bukarest, Budapest és a nemzetközi viszonyok, illetve az egyházvezetők és a sajtónyilvánosság között. A harmadik, 1940–44-es időszakról szóló tanulmányban azt vizsgálom, hogyan változott a felfogása a nemzetiségi kérdésről, a regionalitásról, a zsidókérdésben az addig kisebbségben lévő magyar kisebbségpolitikusoknak azt követően, hogy a második bécsi döntéssel a többségi, a magyarországi társadalom részévé vált.
A második nagy blokkban azzal foglalkozom, hogy milyen keretek között zajlik a kisebbségi elit politizálása, hogyan néz ki Magyarország és a környező országok magyarságpolitikája, és Budapestről milyen eszközökkel érvényesítik a revíziós politikától általam külön kezelt magyarságpolitikát. Ez utóbbi alatt részletesen tárgyalom az anyagi és adminisztratív támogatásokat, e kapcsolatrendszer működtetését. Ugyanakkor az Erdélyben kiépülő magyar pártpolitikai és társadalompolitikai stratégiákat is bemutatom.
A könyv utolsó részében egy értelmezési folyamatképletet vázolok föl, amelyben azt járom körül, hogy egy kisebbségi elitnek milyen integrációs kérdésekre kell választ adnia. Úgy gondolom, hogy ezt az eliten belül 1920 óta öt generációs csoport végezte el. Lehetne ezt kisebbségi politikának, nemzetépítési stratégiának is nevezni, de a lényeg, hogy itt nem tervezetekről, írott dokumentumokról, szerződésekről van szó, hanem a közös szocializációval járó beszéd- és cselekvő közösségekről. Engem a kisebbségi stratégiakereső habitus társadalom és önképe izgat.
– Melyik ez az öt generációs csoport?
– A legelső korosztály politikai karrierje még 1918 előtt kezdődött, ismerték és egyben részei voltak az első világháború előtti rendszernek, de voltak olyanok is, akiket a Károlyi-kormány nevezett ki. Őket nevezem az „elszakított magyaroknak” (Grandpierre Emil, Bethlen György, Sándor József, Paál Árpád, Sulyok István). A következő generáció, a harmincas évek elejétől már ismeri a többségi nyelvet, ők azok akik létrehozzák a kisebbségi ember konstrukcióját, valamint a párhuzamos (nemzetkisebbségi) társadalom építésének stratégiáját. A fiatal nemzedék gondolkodását nem elsősorban a revízió (víziója, reménye, majd akarása) határozta meg, hanem „küldetéshivatásnak” tekintették, hogy megszervezzék a társadalmukat, a népet (a parasztságot) beemelve a nemzetbe, és számukra keresztényszociális szellemiségben, társadalmi mobilitási csatornákat próbáltak teremteni (Venczel József, László Dezső, Mikó Imre, Márton Áron és mások). A harmadik szintén a harmincas években jelentkező csoport a szociáldemokrácia vagy a marxizmus-leninizmus révén a munkásmozgalomban remélt túllépni az etnikai törésvonalakon. Később ők lesznek az 1945 utáni Magyar Népi Szövetség meghatározó vezetői (Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás, Bányai László vagy az örökperiferizált szocdemek Lakatos István, Jordáky Lajos, Bruder Ferenc).
A negyedik generáció, amely döntően 1940–1950 között szocializálódott az 1960-as évek intézményépítésében vesznek részt (Sütő András, Domokos Géza, Bodor Pál, Demény Lajos, Király Károly). A Ceauşescu-rendszer elején vezetők, kijáróemberek romániai magyarságpolitikájában. A politikai rendszer magyarellenes tendenciáinak az erősödésével azonban magyar örökösítő (a két világháború közti hagyományok beemelése a nyilvános emlékezetpolitikába a „haladó hagyományok” címszóval) retorikájukkal periferizálódnak és egyre inkább Magyarország lett a viszonyítási pontjuk.
A hatvanas években szocializálódott ötödik generáció, a magyarság intézményi lehetőségeinek beszűkülése után belátta, hogy az erdélyi magyar kisebbség problémáit nem lehet a szocializmus keretei között megoldani, az döntően a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok elismerésének függvénye. Ezeket a „disszidenseket” (Molnár Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva, Tőkés László, Szőcs Géza) az összmagyarságban, a bibói értelemben vett szabadság kis köreiben, a civil társadalom való gondolkodás, a civil társadalom megerősítését tartják fontosnak. 1990-et követően a Reform Tömörülésen kívül, amely az ezredfordulóra felmorzsolódott, már nem igazán beszélhetünk generációs csoportokról az erdélyi magyar politikában.
---- Ők a nemzet részei ----
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése?
– Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Németh Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől
Az interjú folytatását holnap olvashatják.
