Szíve a szenvedőkért dobog – Hálaadó szentmise a Sant’Egidio közösség születésnapján

1968-ban ezen a napon indította útjára az akkor mindössze tizennyolc éves Andrea Riccardi azt a mozgalmat, amely mára eljutott a világ közel nyolcvan országába. A közösség tagjai túlnyomórészt világi katolikus és más keresztények, akik az imádság, a szegényekkel való barátság és a béke szolgálata útján járnak.

Az alábbiakban Mohos Gábor szentbeszédéből idézünk.

A mai olvasmányok (Jób 7,1–4.6–7; Zsolt 146; 1Kor 9,16–19.22–23; Mk 1,29–39) megmutatják, hogy a Szentírás mennyire ismeri az emberi nehézségeket, az emberi szív összetörtségét. Jób fogalmazza meg nagyon mélyen mindezt annak az embernek a panaszával, aki él ugyan, de semmilyen örömét nem találja ebben. Számára a lét folyamatos szenvedés és kereszthordozás.

Az evangéliumban ilyen emberek jönnek oda Jézushoz, és neki, csak neki van hatalma segíteni, az emberi nyomorúság lényegét megváltoztatni. Ezzel a hatalommal ajándékozza meg Jézus az egyházát, minket;

olyan kegyelmi adományokkal ruház föl, amelyekkel az emberi nyomorúság legmélyét érhetjük el. Ez a hatalom nem a miénk, hanem mi is csak kapjuk. Szent Pál is kapta az evangéliumot, jaj neki, ha nem hirdeti; de nem az övé, hanem ajándék.

Ott van a sok ember Jézus körül, és ő mindegyiket meggyógyítja. Azután kora hajnalban elmegy imádkozni. Minden csoda, minden gyógyítás ebből a kapcsolatból, az imádságból, a mennyei Atyával való bensőséges viszonyból fakad. Enélkül nem tud létezni. Ha Istenként kívül van az időn, akkor emberként alá van vetve az időnek, és szüksége van rá, hogy idejének egy részét az Atyával töltse.

Akármennyire is igyekszik a világ, nagy a nyomorúság, közel és távol. Ferenc pápa most például olyan kezdeményezéseket tesz, amelyek célja, hogy a szegényebb országok és emberek is kapjanak az oltóanyagból.

Jézus titka az Atyával való bensőséges kapcsolatában rejlik. Azt az ajándékot, amit mint Egyház és benne mint Sant’Egidio közösség az Istentől kapunk, csak akkor tudjuk továbbadni, ha mi is elmélyítjük a kapcsolatunkat az Atyával. Annyira mély és vonzó volt a kapcsolata az Atyával, hogy a tanítványok egyszer csak kérték: „Urunk, taníts meg minket imádkozni!”. Mert az ő imádsága más volt, amint más volt a tanítása is. Úgy tanított, mint akinek hatalma van. És megajándékozott minket a Miatyánkkal, amellyel bevon a bensőséges Atya-Fiú kapcsolatba. Ebből forrásozik minden szeretetcselekedet az Egyházban, ami a Sant’Egidio közösségnek is sajátja.

Péter apostol egyszer így kiáltott föl: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Jézus pedig erre emberek halászává teszi. Pál apostolt is megérintette ez: Pál önszántából hirdeti az evangéliumot, mert Jézus megérintette, megragadta őt. A személyes találkozás, a személyes kapcsolat ez, amely megmarad. Pál elmondhatja: „Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek a szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek” az evangéliumnak. Jézus még inkább független volt, ő szabadon jött a világba. Tudatában van, hogy az Atya által rábízott küldetéssel jött, hogy mindenkinek a szolgája legyen. A sor végére áll be, hogy mindenkit visszavezessen az Atyához.

Mi is Krisztusé vagyunk. Minél inkább él bennünk ez a személyes szeretetkapcsolat, minél jobban tapasztaljuk, annál jobban tovább tudjuk adni azoknak a testvéreinknek, akik valószínűleg nagyobb kereszteket hordoznak nálunk, és

velük tudjuk megosztani istentapasztalatunkat, már csak jelenlétünkkel, empátiánkkal is, azzal, hogy meghallgatjuk és embernek tekintjük azokat, akiket a társadalom nem tekint egyenrangú félnek, a társadalom teljes értékű tagjának; akik a társadalmi ranglétrán alul vannak.

De Jézusnál az utolsókból elsők, az elsőkből utolsók lesznek.

Jézus megajándékozott minket a titokkal, és mi is megoszthatjuk ezt másokkal. Adjunk hálát azért, hogy ennek a csodának részesei lehetünk, hogy Jézus beállt a sor végére, hogy mindenkinek a szolgája legyen, és példát adjon nekünk. Hálát adunk neki azért, hogy a mai világban munkatársai lehetünk, küldetésének mai munkatársai. Hálát adunk, amiért ekkora ajándékot adott a szívünkbe. Legyen az öröm, a hála a meghatározó mindig életünkben minden nehézség, szenvedés, kudarc ellenére is.

A szentmise végén Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti felelőse az alábbi üdvözlő szavakat mondta.

Ma tulajdonképpen egy találkozóra emlékezünk. Szerény kezdetre: 1968. február 7-én Andrea Riccardi tizennyolc évesen meghívta diáktársait, hogy együtt olvassák az Isten szavát, és legyenek a szegények barátai. Az Úr megáldotta ezt a találkozást. Azzal áldotta meg, hogy még sok más találkozás követte – ilyen áldott ez a mai találkozásunk is. Köszönjük Gábor püspök atyának, hogy itt van velünk, és a szentmisét bemutatta.

A kereszténység nem más, mint találkozások sorozata.

Ma hálát adunk, amiért Andrea meglátta a növekedés lehetőségét a kicsiny magban, amely az első találkozó volt, és hitt az Úr szavának, aki a növekedést egyedül adja (vö. 1Kor 3,6–7).

A keresztény közösség lényege – amint az Apostolok cselekedeteiből tudjuk – hogy tagjai „egy szívvel-lélekkel” kitartanak az imádságban (ApCsel 1,14). A Sant’Egidio szíve a világ több mint hetven országában dobog ma már. Azokért dobog elsősorban, akiknek védelemre, vigasztalásra és reményre van szükségük: a szegényekért, a betegekért – most, a világjárvány idején különösen –, a magányos idősekért, a hajléktalanokért, a menekültekért, akiket senki sem akar, és általában a szenvedőkért: Afrikában, Ázsiában – és köszöntöm most pakisztáni barátainkat –, Észak- és Latin-Amerikában.

Andrea nem elégedett meg azzal, hogy néhány egzisztenciális vagy teológiai választ találjon maga vagy egy-két barátja számára. A közösségnek van egy álma, amely az egész világon mindenki életét megérintheti: hogy minden ember, minden nép testvérként éljen – mint fratelli tutti, Ferenc pápával szólva. Hogy megvalósuljon az igazságosság a szegények számára; az ökológiai megtérés a teremtett világ javára. Hogy nemzedékünk eltörölje mindenütt a halálbüntetést; eltörölje a háborút, minden szegénység szülőjét; hogy béke legyen az egész földön.

Lehetséges ez? A szeretet megtesz mindent, ami lehetséges, és felébreszti a vágyat a lehetetlen iránt.

Istennek minden lehetséges (Mt 19,26; Mk 10,27). És minden lehetséges annak is, aki hisz (Mk 9,13).

A misében énekelt 147. zsoltár szavaival szeretnék mindenkit üdvözölni és boldog születésnapot kívánni: „Áldjátok az Urat! Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket... az Úr, ereje hatalmas, és bölcsessége mérhetetlen. Az Úr fölemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja. Énekeljetek az Úrnak és adjatok neki hálát!”

Forrás: Sant’Egidio közösség

Fotó: Szente Attila

Magyar Kurír