A szerzetesség a só az Egyházban – Beszélgetés két bazilita szerzetessel

Adaus V. Illés OSBM atya kérésére a rend legfőbb, római elöljárói azt a döntést hozták, hogy a kárpátaljai Szent Miklós-tartományból szerzeteseket küldenek Magyarországra, hogy segítsék az itteni közösség életét.

Andrej atya és József testvér is a kisbereznai Szent Miklós-monostorból indultak Máriapócsra – új közösségbe, új nyelvi környezetbe, hiszen mindketten ukrán anyanyelvűek. Életükről és magyarországi szolgálatukról kérdezte őket P. Tóth Nóra, a Nyíregyházi Egyházmegye sajtómunkatársa.

Andrej atya: Már tartományfőnök koromban is éveken keresztül forgattam fejemben és szívemben a gondolatot, ki lehetne a legalkalmasabb a feladatra, hogy Magyarországra jöjjön, végül úgy gondoltam, talán az lesz a legjobb, ha magam vállalom a szolgálatot.

József testvér: Egyszerre tudtuk meg, hogy áthelyeznek minket. A szerzetes köteles hallgatnia elöljárójára, de saját beleegyezés is szükséges ilyen lépésekhez. Én Andrej atya átköltözése után három hónappal érkeztem Máriapócsra.

Illés atya Erdélyből érkezett, mi Kárpátaljáról, és nagyon reméljük, hogy csatlakoznak még hozzánk ilyen „vándormadarak”.

Most a nyelvi akadályok miatt még nem végzünk magyar nyelven pasztorális tevékenységet, de szeretnénk segíteni a tartomány felvirágoztatásában. (…)

– Milyen társadalomformáló szerepe van a görögkatolikus szerzetességnek, és a szerzetességnek általában?

József testvér: Én kárpátaljai példával tudok csupán szolgálni: a kommunista rezsim után a szerzetesség újjáéledése volt az alapja a Munkácsi Egyházmegye újjáéledésének. A szerzetesek kezdték el újra hirdetni a hitet a társadalomnak, ők tartottak először lelkigyakorlatot, búcsút, melybe a gyónás, szentáldozás, a liturgián való részvétel is beletartozik. Ezekkel az eszközökkel pusztították a szovjet hitetlenséget.

Érdekes megfigyelni, hogy amikor a bazilita rend virágzott, a társadalom és az Egyház is virágzott, amikor a rend háttérbe szorult, a társadalmi viszonyok is hanyatló tendenciát mutattak: a rend mintegy magja a közéletnek.

Andrej atya: Az egész Görögkatolikus Egyházunk, kezdetektől fogva – gondolok itt a breszti és ungvári uniókra – arra épült, hogy a helyi püspökök nagy hangsúlyt fektettek a szerzetesi életre. Ott, ahol vannak görögkatolikusok, mindenhol nagy szerepet játszottak a szerzetesek, mert nagy áldozatokat hoztak a népért, magukat nem kímélve végezték a pasztorális tevékenységüket. Elmentek akár a tengeren túlra is: Amerikába, Kanadába, Brazíliába, Argentínába, mindenhová, ahová a görögkatolikusok települtek át. A szerzeteseink látták el az emberek lelki igényeit ott, ahol szükség volt erre: nem voltak számukra határok.

A szerzetesség a só szerepét játssza az Egyházban, s mint ahogyan minden étel más mennyiséget kíván:

valamelyik országban arra van az embereknek szüksége, hogy nyitottabbak legyenek a szerzetesek, valamelyik országban arra, hogy többet imádkozzanak értük. Ez a kérdés az isteni gondviselés szerint alakul ki országonként.

– Andrej atya már itt van Magyarországon néhány hónapja, talán már látja, hogy mennyi „sóra” van szüksége a magyar embereknek…

Andrej atya: Ez egy nehéz kérdés. Az Isten tudja, hogy mit csinál. Hadd mondjam el, az én örökfogadalmas jelmondatom így hangzik: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket” (Jn 15,16). Túl nagy terhet vállalunk magunkra, ha azon gondolkozunk, sikerül-e a vállalásunk vagy sem. A Jóisten úgyis a helyes útra vezérel minket. Azt szeretném megmutatni az embereknek, milyen szép ez a hivatás – ennek próbálok eleget tenni.

Örülök az itteni imádságos lelkületnek, a sok közös imának, mert a Jóisten ezen keresztül is segít, akár a nyelvtanulásban is. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy jelenleg Magyarországon nincsenek görögkatolikus szerzetesi hivatások.

– Andrej atya Magyarországra már nem mint provinciális (protoigumen), mint elöljáró érkezett; egyszerű szerzetesként foglalta el Máriapócson új helyét. Hogyan érintette ez a fajta változás?

Andrej atya: Négyévente választanak tartományfőnököt, s a szerzetesközösségben mindenki tudja, hogy ez a kinevezés csupán négy évre szól, utána újra egyszerű szerzetesként kell élnie. Számomra nincs olyan, hogy értékes vagy kevésbé értékes feladat. Nekem nem az a fontos, hogy milyen tisztséget kell viselnem, a jelenlegi kinevezésemet rangban nem tartom kevesebbnek, sőt:

megtiszteltetésnek érzem, mert egy ősi monostorba kerültem, melynek saját története, hagyománya van.

– Hogyan igazodnak az új viszonyokhoz?

József testvér: A baziliták számára a pasztorális-missziós tevékenység a legfontosabb – vérükben van –, ha ez nem valósulhat meg, akkor nehéz az életük.

S bár itt idegen a nyelv, de egy a dallam, egy a szolgálat, a szertartások és a szabályok.

Andrej atya: Számomra az volt meglepő, milyen imádságos hely Máriapócs. Sok templomban és monostorban imádkoztam már, de Máriapócson különleges atmoszférája van a templomnak: a falak imádsággal telítődtek. Két-három órát tudok úgy imádkozni itt, hogy nem érzek fáradtságot, nem érzem az időt: lelkileg feltöltődöm. Ne csodálkozzunk azon, hogy itt sok csoda történt: az isteni kegyelem talán itt még inkább jelen van.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: P. Tóth Nóra

Magyar Kurír