„Tudásom határán légy mellettem, Istenem” – Hit és tudás kapcsolatáról tartott előadást Janka Ferenc

„Tudom, hogy hiszek, hiszem, hogy tudok. Minden tudásban van valamiféle hit, és minden hit rejt magában egyfajta tudást” – kezdte bevezetőjét Kuminetz Géza, a PPKE rektora. Az emberi megismerésben, a cselekvésben mind a kettőnek szerepe van. Az értelmi aktivitás inkább centripetális, az akarati világ centrifugális, míg az érzelmi életünk centrális vonása a személyiségünknek. Ugyanakkor az ember általában világnézetre építi az életét, a környezetét ennek fényében látja.

Ha az értelem túl nagy szerepet kap, annak racionalizmus lesz az eredménye, ha az érzékelés dominál, abból empirizmus lesz, ha pedig az érzelem kerül előtérbe, akkor az szentimentalizmushoz vezet.

A cél, hogy e hármat egyensúlyba hozzuk. Schütz Antal egykori dogmatikaprofesszor szerint az emberi megismerés első lépcsőfoka a józan ész, ezután a nagy emberek példája jön, ezeket a szaktudományok, a filozófia, a teológia, a misztikus ismeret követi, s mindennek a végén Isten színről színre látása áll.

Janka Ferenc a hit és az értelem kapcsolatáról szólva elmondta, az sem mindegy, hogy a megismerés során milyen kérdéseket teszünk fel. A valóság úgy válaszol, ahogyan kérdezzük. Heidegger úgy látja, az ember csak kérdés, míg Bertolt Brecht szerint elsősorban arra kell válaszolnunk, vajon hajlandóak vagyunk-e életünkön változtatni. A szofista Gorgiász szerint semmi sem létezik, ha van, akkor az nem ismerhető meg, ha megismerhető, nem adható át, és ha közölhető, akkor sem lehet megvalósítani. Ezzel szemben az emberi személyiségben a spirituális, az akarati, az érzelmi és az érzéki dimenziók kölcsönhatásban vannak egymással: a léttel, a hittel, a megismeréssel, a közlés lehetőségével és a gyakorlati megvalósítással kapcsolatos állásfoglalásunk határozza meg a személyiségünket és a cselekvésünket. A pesszimista rossznak, míg az optimista tökéletesnek látja a létet. A keresztény lételmélet realista és differenciált, álláspontja szerint az elégségesen biztos ismeret azt jelenti, hogy bármekkora a hasonlóság Isten és a teremtmények között, a köztük lévő különbség mindig nagyobb. A másik elv, hogy Istent a természetes ész fényénél fel lehet ismerni (Dei Filius kezdetű dogmatikus határozat).

„Mi az igazság?” – tette fel a kérdést az előadó. Giambattista Vico szerint a tények számítanak, Rilke megkülönböztette a tényeket a realitástól, míg Karl Marx szerint az igazság semmit nem ér, ha nem valósítjuk meg. A valódi párbeszéd gyakorlati (erkölcsi) és közösségi jellegű, ugyanakkor nem jelent „kritikátlan behódolást”. A tudás és a hit közötti párbeszéd területét a kereszténység új elemekkel gazdagította, így került előtérbe a személyek méltósága, a szolidaritás és a szubszidiaritás.

„Higgy, hogy érts, érts, hogy higgy” – írta Szent Ágoston. A középkorban a teológia és a filozófia relatív autonómiáját hangsúlyozták, az újkorban a természettudományos megismerés került a középpontba, míg a II. vatikáni zsinat szerint Krisztus azt is elénk tárta, hogy milyen az igaz emberség. Szent II. János Pál pápa a Fides et ratio kezdetű enciklikájában a párbeszéd alapjaként a józan észt határozta meg. A keresztény hit válaszokat kínál az emberiség általános problémáira – például a béke és háború konfliktusára. Vizsgálja az igazságos háború kérdéskörét, de a vallási motivációval kevert terrorizmust is.

A hit és a társadalmi-gazdasági realitás közötti párbeszéd eredménye az Egyház társadalmi tanítása, melynek fontos elemei a pápák szociális enciklikái. Szent VI. Pál szerint (Populorum progressio) a keresztény humanitás nyitott Istenre, minden emberre és minden népre. A teremtésvédelem a hit és az ökológiai realitás közötti párbeszédet jelenti, a pápai megnyilatkozások ezzel összefüggésben a helyzet közös alakítására és ökológiai megtérésre hívnak.

A tudományos-technikai fejlődés és a keresztény hit viszonyában a Fides et ratio szerint nagy veszélyt jelent, ha a technikai haladás és a piac logikája válik kizárólagossá. A mai embert „a saját értelme, akarata és keze által létrehozott dolgok veszélyeztetik”. „Amikor az ember számadattá válik, akkor méltósága elvész” – emelte ki Janka Ferenc. A filozófia és a hit kapcsolatának kísértése, ha kizárja a vallási megközelítést, vagy ha egyedüli üdvözítő tanná akar válni.

A keresztény bölcselet Szent II. János Pál megközelítésében alázatot közvetít, helyes önbizalmat és öntudatot ad, ugyanakkor a filozófus nem válik teológussá és az Egyháznak sincs hivatalos filozófiája.

A pszichológia valláskritikájára válaszul születik meg a pasztorálpszichológia, válik fontossá a mentálhigiéné és a hivatáspszichológia. Az istenkép és az emberkép szoros összefüggésben van egymással, vagyis a lélek vizsgálata nem nélkülözheti a szubjektív világnézeti és értékhorizont létének a tagadását. A kereszténység és más vallások kapcsolatának fontos eleme, hogy minden ember nyitott a végtelen misztériumra, ezért minden kultúra lényegileg nyitott. Ugyanakkor a kultúra megőrzésére vonatkozó jogos igény nem jelenthet elzárkózást. A többi vallással való találkozás ösztönzője a krisztusi missziós parancs, az evangélium inkulturációja és a kultúrák evangelizációja között dinamikus feszültség tapasztalható. A Nostra aetate, a II. vatikáni zsinat nyilatkozata elismeri mindazt, ami jó és szép más vallásokban, de elítéli a faji, osztály- és nemi alapú diszkriminációt. XVI. Benedek pápa Caritas in veritate enciklikája szerint a vallások nem vonhatják ki magukat az igazság és a szeretet kritériumai alól.

„A hit és a tudás igazsága a tevékeny szeretetben juthat kifejeződésre. Nyitottnak kell tehát lennünk az igaz válaszokra, az elkötelezett döntésekre, késznek kell mutatkoznunk a jobbító változásra és változtatásra” – zárta előadását Janka Ferenc.

Képernyőfotó: (bb)

Baranyai Béla/Magyar Kurír