A politikát messziről szemlélő sokaság számára – legyenek akár fideszes, baloldali vagy jobbikos szavazók – meglepetés lehetett, hogy a magyar kormányfő és az orosz elnök nemcsak beszélő viszonyban van egymással, hanem fontos kérdésekben meg is tudnak állapodni. Hiszen a balliberális média azt terjesztette, hogy Orbán el van szigetelődve, képtelen bárkivel is megegyezni, még a keleti nyitás sem sikerült neki szerintük. Mások azt hihették, hogy Orbán Viktor feladta híres antikommunizmusát és a szovjet rendszerrel szemben számos alkalommal kinyilvánított ellenszenvét. Valójában egészen másról van szó.
Akik, ismét pártállástól függetlenül, közelebbről figyelik Orbán Viktor munkáját – párttársai, ellenfelei vagy éppen az elemzők –, és emlékeznek például az Egységes Oroszország kormánypárt kongresszusán még ellenzéki politikusként, 2009-ben tett látogatására, vagy arra, hogy kormányfőként sem idén év elején járt először az orosz fővárosban, nem lepődhettek meg a minapi viziten sem. A Fidesz és elnöke immár öt éve szoros gazdasági kapcsolatokra törekszik Moszkvával, anélkül hogy ez a két ország közötti politikai szövetséget vagy Magyarország szuverenitásának feladását eredményezné. Ne feledjük, hogy a jó gazdasági együttműködésre nagy társadalmi igény van, hiszen az 1998-as orosz válság után lefagyott kétoldalú gazdasági kapcsolatokért első miniszterelnöksége után is előszeretettel támadták kritikusai és az orosz piac végtelen, minőségi előírásokkal sem foglalkozó befogadóképességéről szónokló mítoszgyártók.
A pragmatikus, kölcsönös gazdasági érdekeken alapuló együttműködés sorába illeszkedik be a kezdetek kezdetén a párbeszédre való nyitottság jelzése, a magyar termékek számára az orosz piac megnyitásáért folytatott lobbi, a MOL részvényeinek visszavásárlása, a Déli Áramlat megépítésének támogatása és a legújabb megállapodás is a paksi atomerőmű bővítéséről. Mindez nem jelenti azonban, hogy Orbán az ukrán kérdésben Moszkva oldalára állt volna, az orosz főváros által vezetett Eurázsiai Unió projektjében keresné – az EU és a NATO helyett – hazánk jövőjét, vagy akár megtagadná az 1956-os szovjet megszállás kapcsán mondott kritikáját és gratulálna a demokrácia oroszországi helyzetéhez.
A nemzeti érdekek által vezetett, pragmatikus közeledés egy demokratikus ország és Szovjet-Ororszország között nem ismeretlen a nagy formátumú kereszténydemokrata politikusok esetében. A politikát közelről nem ismerő tömegek igencsak meglepődtek, amikor a harcosan antikommunista Konrad Adenauer kancellár 1955-ben ellátogatott a Szovjetunióba, és megállapodott a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, ami látszólag az újraegyesítés akadálya volt. Cserébe hazahozhatott közel tízezer, évtizede raboskodó hadifoglyot. Hasonlóan meglepő volt a Szovjetuniót és a vele való szociáldemokrata barátkozást mindig vehemensen elutasító Helmut Kohl intenzív kapcsolata a szovjetekkel, melynek eredménye az Adenauer által megalapozott újraegyesítés beteljesítése volt. A titkos tárgyalásokat Kohl és Gorbacsov között akkoriban sokan bírálták a német nyilvánosságban, ma már azonban megkérdőjelezhetetlen Kohl történelmi érdeme. Pragmatizmusa sikeréhez nem kellett átesnie a ló túloldalára.
Lám, egy-egy politikai manőver lehet meglepő a külső szemlélők számára, de a meglepetés lehet pozitív is. A politikusok felelőssége éppen ilyen pozitív meglepetések felmutatása, ha országuk érdeke ezt kívánja. Hasonló, de a kontextusából kiragadt gondolatokat ad a számba egy orosz hírügynökség is.
A szerző a Nézőpont Intézet vezető elemzője
