Az úgy történt, hogy éppen sétáltam befelé az Olt utcán, nem tudom, miért, de mostanság sokat gyalogolok. Egészséges, mondják, de én nem azért csinálom, végül is mindegy, hogy miért, most nem rólam van szó. Szóval, andalogtam az Olt utcán, maszk az arcon, köd a légben, még jó, hogy szemüveg nélkül legalább az orromig látok, különben se kép, se... na jó, a hallásommal (még) nincsen baj. De mondám, most nem rólam van szó.

Tehát sétálgatok gyanútlan, szokásom szerint dúdolgatok magamban, mert valamivel az embernek ki kell töltenie a holtidőt, kezeim zsebeimben, mert mégiscsak hűvös van, s ha az ember ilyen jól elvan magával, akkor nem igazán figyel a külső hangokra. De arra mégiscsak oda kellett figyelni. Mert ha egy motor burrogása nagyon erős, arra az ember (pláne, ha férfi, és szerelmese a gépeknek) felkapja a fejét. S látnom kellett (mert azért szemüveg nélkül is látok még valamennyit), hogy egy autó erősen küszködik. Keresztben állva az úton, ami azért mégiscsak furcsa, de legalábbis nem hétköznapi jelenség. Az embert ilyenkor a kíváncsiság is vezérli, akinek meg a nem hétköznapi jelenségek szóvá tétele a kenyere, az különösképp ráharap a témára. „Téma” – alfája és ómegája az újságírásnak. Nyilvánvaló: odamentem.

Kónya Albert Attila grafikája

Egy kisebb méretű autó (közelebbi ismertetőjegyei – úgymint márka, típus, szín, rendszám – szerkesztőségünkben fellelhetőek) kínlódott keservesen, hogy leszálljon a Puskás Tivadar utca elején a szegélykőről. Hogy hogyan került oda, ne kérdezzék: elég, ha annyit mondok, hogy a sofőr meg akart fordulni az utcában. Ami egy szabályos hármas manőverrel egyszerűen kivitelezhető: előre, közben kormány balra, hátra, közben kormány jobbra, ismét előre, közben kormány balra. Csakhogy valamit a hölgy – nem vagyok hímsoviniszta, de a pontosítás szükségeltetik a történelmi hűséghez –, tehát valamit a pórul járt hölgy elszámított, vagy a jobbra, vagy a balra nem jött össze idejében, lényeg, hogy az autó hátsó fele átugrott az utca leendő úttestéből egyelőre még magasan kiálló szegélykövön, két első és bal hátsó kereke az aszfalton, negyedik a majdani járda helyén a levegőben, egyébként minden rendben, az autó alja olyan szépen ráfeküdt a „bordurára”, hogy még egy karcolás sem érte. Mire én odaértem, már egy úriember keservesen nekiveselkedve próbálta emelni az autó hátsó felét, abban bízva, a járgány majd csak átlibben e fölött az akadály fölött is. A sofőr gázolt, a segítőkész úriember emelt, az autó nem mozdult. Egyértelmű volt: segítségre van szükség.

Hát nekiveselkedtünk ketten. A hölgy közben kiszállt az autóból, kérdezte, netán ne váltsunk-e szerepet, mármint hogy ő emeljen, és valamelyikünk próbálja az autót pedálkezeléssel mozgásra bírni, de két határozott NEM válasz hallatán engedelmesen visszaült a sofőrülésbe, a már „régiséggel” rendelkező úriember utasításainak megfelelően gázt adott, mi emeltünk nyögve egy jó egészségeset, és azzal az autó ki is szabadult fogságából. Hogy közben két szegélykő kimozdult a gyenge betonágyból, arról nem tehetünk. Szépen lefeküdtek az úttesten, mint két simogatásra vágyó cica, a hölgy hálálkodott, az úriember nagyon elégedetten dorombolt-bólogatott, én lesújtva néztem a két kimozdult szegélykövet, mert a közvagyonban kárt tenni nagyon nem illik. Közben a hölgy gázt adott, odébb libbent, sőt: elhúzott. Ha filmben kéne visszaadni a jelenetet, fehér sáljával integetett volna. De nem volt fehér sálja. Tehát nem is integethetett. Azért a segítséget köszönte. Háromszor is.

Az úriemberrel nem fogtunk kezet, miért is tettük volna, jól végzett munka után legfeljebb összedörzsöli kezeit az ember. Elváltunk szó nélkül, én még a szegélyköveket visszarugdostam helyükre, épp úgy néznek ki, mintha el sem mozdultak volna. De azért furdal a lelkiismeret, s a dilemmát sehogyan sem tudom feloldani. Mert segíteni kell, de kárt tenni a közvagyonban nagyon, de nagyon nem illik.