A Le Monde című francia lap 1998. október 7-én közölte Finkielkraut professzor cikkét Alojzije Stepinac zágrábi bíboros-érsekről (1896-1960), akit militáns zsidó körök akkoriban azzal vádoltak, hogy szorosan együttműködött a horvát usztasa rendszerrel. Írásának címe: Stepinac érsek és az Európát sújtó két csapás (Mgr Stepinac et les deux douleurs de l'Europe).

Finkielkraut cikkében – némiképp meglepő módon – megvédte Stepinac érseket az ellene irányuló támadásoktól. Mint írta, a horvát katolikus egyház a háború idején igenis fellépett a zsidók érdekében, a németekkel szövetséges usztasa rezsim intézkedéseivel szemben. A szerző álláspontja szerint Stepinac érsek valójában úgy a fasizmusnak, mint a kommunizmusnak ellenfele volt, és nem békélt meg egyik diktatúrával sem.

A cikk legérdekesebb része azonban az a néhány sor, melyben a Finkielkraut kivételesen őszintén vall a zsidóknak a nyugati világban élvezett kiváltságos helyzetéről. Ha még lenne bárki, aki nem tudná, miért is növekszik az antiszemitizmus, az fontolja meg Finkielkraut alábbi sorait:

„Ah, milyen édes érzés zsidónak lenni a 20. század végén! Immár többé nem vagyunk a történelem vádlottjai, sokkal inkább a kedvencei vagyunk. Korunk szelleme szeret, tisztel és védelmez minket, és felügyel az érdekeinkre. Mindehhez még a beleegyezésünket is kéri. Az újságírók könyörtelen vádakkal illetik mindazt, ami a nácikkal történő kollaborálással összefüggésbe hozható, és erőteljesen támadják azokat, akik nosztalgiát éreznek a náci korszak iránt. Az egyházak bűnbánást tanúsítanak, az államok vezekelnek…”.

Ahogyan nálunk gyakran mondogatják: a zsidóság napjainkban a reneszánszát éli. Vajon nem fog-e egy szép napon semmivé foszlani a zsidóság üldözöttségének mítosza?

Perge Ottó - ihr.org nyomán