Akit kondiban tartanak a hívek – Beszélgetés Horváth Zoltán atyával

„Futni önmagában nem szeretek, a zuhanyozás sem különösebben nagy élmény. De a kettő egymás után felüdíti a testet. Ha azt kérdeznék, szeretek-e gyónni járni, azt válaszolnám, hogy nem. De tudom, hogy fontos. Amikor megkapom a feloldozást, érzem, hogy felfrissül tőle a lelkem.” 

– Kondigépet és szobakerékpárt láttam a folyosón. Két túra között bent is edz? 

– Az egyiket két évvel ezelőtt, a másikat tavaly kaptam ajándékba a híveimtől a születésnapomra. Örülök, hogy hatvanegy éves koromban is jó a teherbírásom, és a túrák alkalmával általában a mezőny első felében haladok. Amikor a ministránsaimmal kirándulunk, csak két-három gyereknek kell szólnom, hogy ne szaladjanak annyira előre, a többiek többnyire mögöttem jönnek. Átlagosan harminc kilométert teszek meg egy-egy alkalommal, ezerötszáz-ezerhatszáz méteres szintemelkedést bírok, és nem múlik el nyár anélkül, hogy ne teljesítenék legalább egy háromezres csúcsot. Szeretek túrázni.

– Mikor és hogyan alakult ki a sport, a mozgás iránti szeretete?

– Alföldi gyerek vagyok, úgy nőttem fel, hogy kevés lehetőségem volt a mozgásra. Baján jártam gimnáziumba. Ebben a „kosaras városban” a zömök testalkatommal nem volt sok sikerélményem a tornaórákon. Egyetemre az ELTE-re jártam földtudományi szakra, és geofizikusnak tanultam. Itt nagy túrázók közé kerültem, akik csábítottak, hogy menjek velük. Volt szabadidőm, mert csak két-három hetente jártam haza, és a közbeeső hétvégéken a legolcsóbb kikapcsolódási lehetőséget a kirándulás, a túrázás jelentette. Bejártuk az országot, és ehhez nem kellett pénz, csak elhatározás. Ha az egyetemen untuk az órát, máris ment körbe a levél, hogy hová menjünk hétvégén. Először könnyen megközelíthető célpontokat választottunk, aztán később jöhetett a Tátra.  

– Mi vonzotta a leginkább a túrázásban?  

– A baráti társaság, a természet látványa, a kikapcsolódás, a lelki feltöltődés. Egy-egy hosszabb kirándulás ma is egészen kiemel a hétköznapok világából, és lelkileg teljesen felfrissülve térek haza. De vonzó volt számomra a teljesítmény is, a felfedezés öröme, a kellemes fáradtság érzése és az, hogy így jó kondiban éreztem magam.

– Végigtúrázta az egyetemi éveit?

– Igen. Amikor végeztem, rögtön jelentkeztem az esztergomi szemináriumba. Itt másfajta, zártabb világba kerültem, megváltozott az életem. De persze kispapként is túrázhattunk, használhattuk a szemináriumi kajakot is, és biciklit kölcsönözhettünk. Elöljárói engedéllyel hetente két-három alkalommal egy órával korábban keltem, mint a többiek, és elmentem futni, aztán egy gyors zuhanyozás után csatlakoztam a reggeli imához.

– A papi szolgálat mellett marad elég ideje a túrázásra? 

– Egyedül nem igazán szeretek kirándulni. Ha nincs kivel menni, akkor marad az úszás, az egyedül is jó. A túrázáshoz azért is nehéz időpontot és társakat találni, mert szombaton és vasárnap, amikor mások ráérnek, nekem a szolgálat az első. De a hittanosokkal és a ministránsokkal rendszeresen járunk kirándulni. A járvány miatt tavaly nyáron a szokásosnál is többet barangoltunk. Mi voltunk a csámborgó tábor. Vonattal elmentünk egy-egy környékbeli városba vagy fel valamelyik hegyre. Volt, hogy a Szentendrei-szigetre kirándultunk. Elsétáltunk a kompig, átkeltünk a Dunán, Váctól meg elmentünk Sződligetig. Két-három éjszakás kirándulásaink is voltak a Tátrában. Számomra a kirándulás nyáron együtt jár a sátorozással és a gyerekek társaságával. Nem kell szálloda, a sátorozás a felfújható matracoknak köszönhetően ma már nagyon kényelmes.

– Szívesen mennek a gyerekek kirándulni?

– Van, aki soha nem jön, és néhányan nagyon nehezen bírják a tempót. Nyáron a tizennégy ministránsból ketten egy városi sétán is elfáradtak. De a többség szeret kirándulni. Itt, Újpesten a Regnum közösségéhez tartozók sokat járnak a természetbe, hozzá vannak szokva a túrázáshoz.

– Mivel töltik az időt egy-egy kirándulás alkalmával? 

– Ez függ attól, hogy hová megyünk. Van, hogy csak a természetet járjuk, máskor útba ejtünk egy templomot is, ahol imádkozunk vagy misén veszünk részt. A kirándulásokon nem én szoktam misézni, hívőként veszek részt a liturgián. Ez lelki élmény számomra. Ilyenkor figyelem, lélekben mennyire van jelen a miséző pap, mit fejez ki a mozgása, a keze, a szeme. És ahogy nézem, mintha tükörben látnám önmagam.

Hasznos, ha az ember olykor-olykor felmegy egy hegyre, és lenéz a városra, ahol maga is él. És azt is fontosnak tartom, hogy egy-egy templomban ülve hívőként tekintsek a munkámra, a hivatásomra és a Jóistenre.

Miközben a paptársamra figyelek, ilyenkor azon is elgondolkodom, vajon más mit lát rajtam, bennem, amikor misézek. 

A beszélgetés is hozzátartozik a kirándulásokhoz. Ha kettesben vagyunk valakivel, akkor könnyen kialakul a személyes hangú párbeszéd, de ha több gyerekkel túrázunk, akkor előfordul, hogy inkább egymás között pusmognak bizalmas vagy „cikis” kérdésekről. A pap előtt kevésbé mernek beszélni ezekről. A kiránduláson mindig a kötetlenség, a szabadság légköre a lényeg, nincsenek követelmények. Abban a reménykedem, hogy ez a természetben együtt töltött idő szép emlék lesz számukra, és nyomot hagy bennük.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb útjai? 

– Az egyik lelkigondozottam révén eljutottam La Palma szigetére, ez nagy élmény volt. Szép emlékeim fűződnek Korzikához is, ahol négyszer is sátoroztam. Nappal hegyet másztam, este fürödtem a tengerben. Egy alkalommal tizenkét nap alatt végigjártuk az ezerötszáz méternél magasabban fekvő Mária-kegyhelyeket Szlovéniától Észak-Olaszországon át egészen a francia Alpokig. Tíz év óta most először fordult elő, hogy szilveszter környékén nem voltam a Magas-Tátrában vagy Ausztriában, a Schneebergen. Nagyon szeretem a téli havas túrákat. Reggel négykor fölkelek, beülök az autóba, nyolcra megérkezem, sötétedésig túrázom, és este tízre hazaérek. Nagyszerű kikapcsolódás.

– Hogyan tartja magát ilyen jó kondiban? 

– Sajnos nem vagyok olyan jó formában, mint szeretnék, de a hívek segítenek. Volt egy súlyos betegségem. Amikor meggyógyultam, a plébániai képviselő-testület tagjai a születésnapomon megleptek egy fitneszbérlettel, azt mondták, menjek kondizni, szaunázni, úszni. Azután kaptam tőlük a kondigépet meg a szobabiciklit. Nagyon szívesen használom mindkettőt, jó összekötni a kellemeset a hasznossal. A mobiltelefonon bekapcsolom a napi igét, zsolozsmát, és edzés közben imádkozom. Úszás közben pedig a rózsafüzért mondom. 

 

A Magas-Tátrában

– Milyen betegséggel küzdött? 

– Egy epekő elzárta a hasnyálmirigy útját, és ez gyulladáshoz vezetett. Sokan nem élik túl ezt a betegséget, az orvosok sem tudják előre megmondani, hogy mi várható ilyen esetben. A nagy fájdalom miatt mesterséges kómában tartják a beteget. Nálam csak a harmadik ébresztés volt sikeres. Az segített, hogy a hívek visszavártak, ebben biztos vagyok. Kilenc hónapig sztómazsákot kellett viselnem, de azalatt is túráztam. Aztán újabb műtétek következtek, mert belső tályog alakult ki, és ettől elhalt a hasnyálmirigy kétharmada. Öt évbe telt, míg meggyógyultam. Most már jól vagyok. És persze mindezek után már más az ember hozzáállása az élethez.

Elfogadom, amit a Jóisten ad, emellett pedig én is megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt. Nincs bennem szorongás, hogy megbetegszem-e.

– Hogyan tért vissza a betegségéből az aktív élethez, a szolgálathoz? 

– Mindennap imádkoztak értem a hívek, és az egyik pap testvérem, Matolcsy Kálmán atya negyvenkilenc napon át mindennap meglátogatott. Persze kómában fekve én erről semmit sem tudtam. Tíz évig szolgáltunk együtt káplánként, nagyon sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lett volna, meg a megfelelő erőnlétem, nem biztos, hogy túlélem ezt a betegséget. Miután felébresztettek, két hétbe telt, mire fel tudtam ülni az ágyban. A harmadik héten ültem először széken, addig nem ment volna, mert nem volt izom, ami megtartson. További két hét telt el, mire lábra álltam, és elkezdhettem újra megtanulni járni. Járókerettel, gyógytornász segítségével. A felépülésem után írtam egy cikket A pap testi-lelki egészsége címmel.

Öt pontban foglaltam össze, mi kell a testi-lelki egészséghez: ima, munka, barátság, pihenés és az egészséges életmód.

A sorrendben az első egyértelműen az imádság. De mindegyikre kell időt szánni. Ha valamelyik elmarad, akkor valami félrecsúszik az ember életében. Az ima beszélgetés Istennel. Úgy kell élni, hogy az ima legyen a legfontosabb. Soha ne érezzem a misét koloncnak, hanem az legyen számomra a csúcspont, az örömforrás. Ha becsülettel végzem a misét, ha imádkozom a zsolozsmát, és imádságos lélekkel készülök a hittanórákra, az megadja a belső békét. A munka hozzátartozik az emberi élethez, közel visz a Jóistenhez. Jézus is munkálkodott, tanított. Az ő élete a közösség, a barátkozás fontosságára is rámutat. Jézus is baráti közösséget alakított ki az apostolokból, a tanítványokból, asszonyokból. A közösséghez tartozás és a barátság mellett a pihenés, a kikapcsolódás, a megfelelő alvás is elengedhetetlen. Az egészséges életmódnak pedig része az aktív pihenés, a mozgás és az egészséges étrend. Jézus bejárta egész Galileát, mindig gyalogolt. Az életmódjába az is belefért, hogy gyakran egész éjjel virrasztott, imádkozott. Míg az apostolok áthajóztak a tavon, addig ő gyalog megkerülte a vizet. Volt hozzá erőnléte. Mára külön programmá vált az aktív életmód, oda kell figyelnünk arra, hogy eleget mozogjunk. Azelőtt nekem nem volt ilyen gondom. Az első szolgálati helyemen, ahol káplán voltam, cserépkályhával fűtöttem. Naponta vágtam a fát, hasogattam a gyújtóst, cipeltem a hasábokat. Ma mindez már a múlté. Vigyázni kell, mert a városi életmód könnyen kényelmessé, lustává teszi az embert. 

– Gyógyultnak mondhatja magát? 

– Öt éven át több műtéten is átestem, de aztán sikerült visszatérnem a régi kerékvágásba. Sokáig szigorú diétát kellett tartanom, és most is vannak étkezési szabályok, amelyekre figyelnem kell. Sok minden van, amit nem ehetek, és egyszerre mindig csak keveset szabad. Naponta ötször zsolozsmázom, így könnyű volt beilleszteni a napirendembe az ötszöri étkezést. De nem könnyű megállni, hogy az étkezések között ne csipegessek kicsit.

– A gyógyulása után hová vezetett az első túrája?

– Az első nagyobb útra Nagy Sándor atyával indultunk el, aki nálam végezte a diakónusi gyakorlatát. Vele és néhány kispappal, két kocsival felmentünk a Schneebergre. 540 méterről indultunk, és gyalog tettük meg az utat a 2080 méter magasan lévő csúcsig. A kispapok tempójában haladtunk, számomra ez akkor épphogy csak teljesíthető volt, de végül sikerült felérnem. Azóta visszanyertem az erőnlétemet. De hetvenen túl majd valószínűleg más szabadidős elfoglaltságot kell választanom, vagy legalábbis tempót váltanom. A betegség előtt túlsúlyos voltam, és emiatt csökkent a teljesítőképességem, végül már csak 900 méter szintkülönbséget bírtam, ez lett a napi határ. A mai kondíciómmal az 1500-1600 méteres szintkülönbség is jól teljesíthető számomra.

A mozgás az alapszükségletemmé vált. Ha nincs más lehetőségem, akkor gyalogolok,

átmegyek Budára. Az újpesti hídon csak a vonat jár, tiszta a levegő. Elsétálok a Római fürdőig, az oda-vissza hat kilométer. Ha nincs esti programom, ez belefér az időmbe. 

 

Ministránsokkal a Hernád-áttörésnél

– Van valami úti célja, ahová szeretne eljutni?

– Nincs. Elfogadom, amit a Jóisten ad.

Régebben még gondoltam arra, hogy milyen jó lenne elutazni ide vagy oda. De nem lehet és nem kell eljutni a világ összes pontjára.

Bőven megfelel nekem a Karancs-hegy Salgótarján felett, a tetején a szép nyitott Mária-kápolnával, ahol énekelhetek, elmondhatok egy imát, és élvezhetem a gyönyörű kilátást. Ide, ha tehetem, évente akár többször is felmászok.

Egyetlen célom van: hogy egy-egy kirándulás után nagyobb lelkesedéssel, örömtelibb szívvel szolgáljam az Urat és a híveket.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 24-i számában jelent meg.