A szerkesztő-riporter Al Ghaoui Hesna külpolitikai újságíróként kezdett, széles körben ismertté háborús övezeti tudósításai tették. Jelenléte a képernyőn, ahogy sisakban és golyóállómellényben a frontvonalból tudósít, számos sztereotípiára cáfolt rá. A gyönge, törékeny, egzotikus szépség a férfiak durva, kegyetlen világában is megállta a helyét, és ilyen tekintetben alaposan átrajzolta a köztévé külpolitikai arculatát. Persze azonnal kiderült, hogy messze nem csak mint a torkolattűzbe kergetett hosztesz-kirakatfigura, mint a csatorna bezzegnője értékelhető. Al Ghaoui Hesna nem azért érdekes, mert nőként teszi, amit tesz, hanem mert jól teszi. És ezt mások is így gondolják. A Gázai övezetben és az Ugandában készített műsoraival rangos nemzetközi fesztiválokon vett részt, riportjaival több díjat nyert itthon és külföldön egyaránt.
Neve lassan elválaszthatatlanul egybeforrt a háborúk hazai tálalásával, ráadásul már nem csak a képernyőn, de könyvben is találkozhattunk hátborzongató sztorijaival – a borítón persze golyóállómellényben és a kék, „press” feliratú sisakban láthattuk a riportert, ezek nélkül talán meg sem ismertük volna: Hesna márkanévvé vált. Ami az elvárások miatt rendesen beszűkítheti az ember mozgásterét. Ezért is volt örömteli, hogy a 2012 tavaszán indult új műsorával kilépett a háborús zónából, és a nézőket a világ egyéb félelmetes, hihetetlen, szívszorító történéseiről tudósította.
A Bábel címében a soknyelvűség által keltett zűrzavart idézi fel, ám a műsor – talán paradox módon – a sokszínűségben éppen a hasonlóságot, az emberekben mélyen megbúvó közös lényeget kutatja. Az ötvenegynéhány perces epizódok több történetet mutatnak be, amelyek mindegyike a főszereplők elbeszélésében, pontosabban a velük való párbeszédben bontakozik ki. Hesna ugyanis elsősorban kérdez, nem állít, nem ítél: a kérdésekkel ábrázol. Mi, nézők pedig szép lassan a beszélgetés résztvevőivé válunk. Hallgatunk ugyan, hiszen a riporter kérdez helyettünk is, ám a szerepünk egyértelmű: a történetek csak a jelenlétünkkel nyerik el jelentésüket. És ez teszi igazán izgalmassá a Bábelt.
A párbeszédforma olyan közel hozza az interjúalanyokat, amennyire ez csak lehetséges. Persze a riport mindig a helyszínen zajlik: kincskeresés Észak-Amerikában, a Las Vegas-i csatornarendszer, dzsungel Hawaiin, magyar börtön és a többi, a lényeg azonban nem a tér, hanem az ember, és az, ahogyan értelmezi a világot maga körül. Ami a kelet-közép-európai biztonságérzetünknek hála gyakran az elviselhetetlenség határát súrolja. A puszta elbeszélés, az illusztráció hiánya, és az érzés, hogy voltaképpen mi magunk is beszélgetőtársak vagyunk, oly annyira felerősíti a történetet, hogy lehetetlenné válik nem átérezni, milyen lehet vérszomjas gyilkosok elől elrejtőzve hónapokat tölteni egy zuhanyfülkében egy tucat sorstárssal együtt.
Teljesen ugyanakkor sosem válunk részévé a sztorinak, hiszen legtöbbünk szerencsére soha nem élheti át a képernyőn oly hatásosan ábrázolt félelmet. A távolság a történetek természetes velejárója, ennek megtartása pedig a műsor nagy erénye. A Bábel egy percre sem lesz szenzációhajhász bulvárműsorrá, mindvégig megőrzi a sztori és a főszereplők integritását. A világ sokszínűségében rejlő közös emberi értékeket az idegenségben is képes megmutatni.
Irigylésre méltó helyzet, hogy a szintén nagyszerű On the Spot mellett a Bábel – Hesnával a világ epizódjain keresztül ismerhetjük meg a világ számtalan arcát.
(Ajánlókép: Facebook)
