A függő, a magamutogató, a hiperaktív, a dokumentáló, a „hejjesíró-okoskodó” – mindenkinek vannak olyan ismerősei a közösségi oldalakon, akikre rendkívül bosszantó virtuális viselkedés jellemző. Ráadásul itt a legújabb „online magatartás”, a rajongását üzenőfalán látványosan kifejező. Előbb-utóbb talál rá valaki egy tömörebb megfogalmazást.
Az elmúlt év utolsó napjaiban egy ismert pszichológus amolyan vitaindítóként jegyezte meg a közösségi oldalán: mi lehet az oka, hogy egyre többen nyilvános Facebook-bejegyzésben köszöntik az amúgy velük egy fedél alatt élő szeretteiket, így fejezve ki büszkeségüket, ragaszkodásukat valamely családtagjuk iránt.
„Írják, hogy szeretlek drágám, szerelmem, boldog születésnapot, gyermekem, egyetlenem, büszke vagyok rád! Mindezt úgy, hogy ott ül mellette a szerelme, gyermeke! Ez valójában kinek szól, és mit üzen? Miért nem elég, ha kimondja személyesen, csendben, szeretetteljesen, meghitten annak, akinek szól? Mi köze van mindehhez bárkinek is? Ezek privát dolgok, nem? Vagy már sokan annyira el vannak keseredve, társas magányban, a »bizonyítani-akarom-hogy-nálunk-minden-rendben-de-valójában-semmi-sincs-rendben« vagy »nem-tudok-mit-kezdeni-magammal« érzéssel, hogy a posztolás marad az egyetlen út?” – teszi fel az összetett kérdést a szakember, hozzátéve: érdemes átgondolni, mit és miért teszünk közzé az életünkről, a hozzátartozóink életéről, mert az nagyon sokat elmond, üzen rólunk.
Érdekesnek tartottam, hogy a bejegyzés miatt nem forrósodtak fel a billentyűzetek, elmaradt az ilyenkor szokásos „komment-csata”, de a több ezer pozitív reagálás és a közel tizenötezer megosztás is bizonyítja, hogy a jelenség figyelemre méltó, az többek számára is zavaró.
Többen is jelezték, ha családtagjaikat szétszórta az élet a nagyvilágban, akkor jó, ha „tudnak így is egy kis meleget fújni egymásra”. Mások meg büszkék családtagjaikra, és ezt világgá akarják kürtölni. Mert szeretik megfogalmazni a „legfantasztikusabb mondatokat” arról, amik velük történtek, mert sok olyan dolog van, amiből más is ihletet meríthet…
A legtöbb vélemény szerint azonban ezek a beírások nem az érintetteknek szólnak, hanem inkább a külvilágnak, hogy milyen szerelmes és odaadó férj, igazi családapa a férfi, és hogy mennyire gondoskodó, még mindig csábos feleség, igazi „anyatigris” a nő. Sokan megfogalmazták azt is, hogy az érzéseinket nem kiírogatni kell, hanem inkább „offline” elmondani – érezni és éreztetni. Aztán valaki József Attilát idézve bizonygatta a jelenség okát: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” (?)
Egyre gyakoribb, hogy a családtagok még az ünnepek ideje alatt sem találkozhatnak egymással, de erre sok, a magánszférát is tiszteletben tartó kommunikációs lehetőség van. A Facebook-üzenőfal, a bejegyzések, a kommentek azonban már nem számítanak magánszférának.
Néhány évvel ezelőtt egy megdöbbentő kisfilmet láttam. Egy kísérlet során a közösségi oldalak üzenőfalain megjelenő bejegyzéseket, fotókat próbálták „átültetni” a hétköznapi valóságba. A felvételen látható, amint kirohan egy ember az utcára egy szépen díszített, finom falatokkal megrakott tállal, és próbálja meggyőzni a járókelőket, hogy dicsérjék a főztjét. Egy másik beépített színész a gyerekei fényképét mutogatta az utca túloldalán járóknak, miközben az egekig magasztalta őket, és elmondta, mennyire büszke rájuk. Az arra járók közül sokan elmeháborodottnak vélték a kiabáló, fel-alá szaladgáló férfiakat és nőket, volt, aki a rendőrséget is kihívta.
Miért van az, hogy ami elfogadhatónak tűnik a virtuális térben, az az „offline” valóságban már furcsa, megdöbbentő, sokkoló? Ezért is érdemes nemcsak írogatni, közzétenni valamit magunkból, gondolkodás nélkül, hanem azt is jó megvizsgálni, hogy azt milyen szándékkal tesszük, és hogy az megfelel-e a VALÓSÁGNAK. Ez nagyszerű újévi kihívás lehet!
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
