A második Forrás-nemzedéket útjára indító Vitorlaének antológia nagy visszhangot váltott ki megjelenésének évében, 1967-ben: szervezett formájú vita bontakozott ki róla, melynek jegyzőkönyvei ma is tanulságosak a generációk és nézetek ütközése szempontjából. Az idősebb szerzők olykor óvatoskodva, saját pozíciójukat féltve, összességében mégis pozitívan viszonyultak a Vitorlaénekhez.
Az antológia szerzői közül Király László azonban ifjúi daccal jelentette ki egész generációja nevében, hogy: „Ne tessenek minket félteni!” „Ne tessenek tehát minket körbejárni.” Igen, így kell elindulni a pályán: új utat törve, konokul, a régit elutasítva, ugyanakkor, mivel ahhoz viszonyítod magad, mégiscsak a hagyományba beépülve.
Valahogy így indult el Ádám Szilamér is, talán kevésbé hangosan, hisz manapság az irodalom már nem olyan visszhangos, de öntudatosan, egyéni hangon megszólalva. A Székelyföld folyóirat számára Fekete Vince fedezte fel, kinek a pályakezdő szerzőkhöz mindig jó orra volt. De igazából nem is kellett felfedezni, felfedte ő magát. Egyéniségként, aki nem feltétlenül vagy nem csak betagozódni akar valahová, hanem új utakat keres. Színre lépése óta sokat publikál, legtöbbet a Székelyföldben, de ott van a manapság egyre inkább teret nyerő online irodalmi térben is, rendszeres szerzője A Szemnek, a Praenek, a Dunsztnak. Amíg Kolozsváron élt, a Bölcsészkar Láthatatlan Kollégiumában Selyem Zsuzsa mentorálta, de a nemrég létrehozott Hervay Gizella Irodalmi Klub keretei közt is tevékenykedik. (Még némi életrajzi fogódzó, hogy jobban tájékozódjunk: Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos diplomát szerzett, jelenleg Székelyudvarhelyen él, Keresztúron helyettes tanár. Kritikát és prózát ír, saját bevallása szerint műfordításokkal is próbálkozik.) Kritikusként korát meghazudtoló tájékozottság és szakmai tudás jellemzi, kiemelten figyel a magyarországi szerzőkre és saját generációjának megvalósításaira. Prózaíróként jól felépített, egyéni atmoszférájú novelláival tűnt fel, El című írása bekerült az Erdélyi Szép Szó című reprezentatív válogatáskötet idei kiadásába, mellyel a szerkesztő, Fekete Vince mintegy megelőlegezi neki a további bizalmat. Csakúgy, mint a most átadandó Szabó Gyula-emlékdíj, mellyel a Székelyföld szerkesztősége olyan ígéretes, kötettel még nem rendelkező tehetségeket jutalmaz évről évre, akikben látja a potenciált. A korábbi évekre visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a díjat kiérdemlő személyek aztán rövidesen könyvvel jelentkeztek, tehát mindenféle értelemben „helyet teremtettek” maguknak. Ezt kívánjuk Ádám Szilamérnek is, s főként azt, hogy érezze otthonosan magát az irodalmi közegben, melynek immáron ő is alakítója.
