Ha eljön december 5., nem tudok nem gondolni a 2004. december 5-i népszavazásra, az addig vezető útra s az azt követő kettéhasadt nemzetre. Emlékeimben minduntalan visszatér az a népszavazást követő felvidéki csendes demonstrálás vagy zajos Márai-szobor-avatás, amit Kassán megéltem, vagy az a leforrázott szegfűcsokor, amit Marosvásárhelyen tettek az asztalomra. Amit viselnem kellett, még akkor is, ha személy szerint a sajnálatos kampányban a lelkiismereti szavazásra buzdítottam.

Hogy is hangzott a kérdés? „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” Így szólt a 275 000 hiteles aláírás alapján befogadott, az OVB által támogatott népszavazás kezdeményezése. Zajos, sajnálatos, a gyűlölet csíráját elültető kampány követte. Egymásnak feszültek nemzetben gondolkodók és nemzetellenesek.

Hiába támogatta a többség a kérdést, a népszavazás eredménytelenül zárult, mert sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot.

Egy évvel a határon túli nemzettársaink megtagadását és csalódását követően Orbán Viktor a következőképpen fogalmazott. „A rendszerváltoztatás eredményeként a határon túli magyarságot hosszú idő után nyíltan vállalhattuk, nyíltan kimondhattuk: együvé tartozunk. Nyíltan beszélhettünk hosszú időn után itt, az ország házában is a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről. A nyílt beszédből aztán nyílt viták lettek, a vitákból egy idő után vádak nőttek ki, jött az egymásra mutogatás, a pártpolitikai csaták, a sárdobálás. Volt itt minden, csak egy dolog maradt el: a megoldás. Szembe kell néznünk az elmúlt tizenöt év tanulságaival, szembe kell nézni a ténnyel: ­rossz helyen kerestük a megoldást, mert mindig magunkon kívül kerestük, törvény, határozat vagy politikai nyilatkozat formájában. Márpedig nincs olyan erős törvény vagy határozat, ami képes lenne kívülről megoldani ezt a kérdést. A megoldás nem kívül van, hanem belül, a szívünkben, és úgy hívják: tisztelet. Tisztelet a határon túl élő magyarok kitartásáért és hűségéért, tisztelet a kitartásért a nehéz időkben, hogy évtizedeken át kitartottak mellettünk, csöndben, sok szenvedés között; és tisztelet a hűségért, hogy hűek maradtak magyarságukhoz, nyelvükhöz, kultúrájukhoz – emlékezzünk csak Wass Albert, Tamási Áron vagy Márton Áron kitartására és hűségére!

A tisztelet a szívünkben képes megteremteni az összefogást, és akkor a tizenöt éves vitákat egyetértés válthatja fel.”

A 2010-ben alkotott jogszabályok, köztük a kettős állampolgárságról szóló, a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvények jelentették a megoldást, amelyek az elsők között teremtették meg a jogszabályi hátteret. Az alaptörvény is világosan fogalmaz, amikor kimondja: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért.”

Igen, visel, napi aktivitásával, partnerségével. De a társadalom egy akkor még meghatározó része azt is bizonyította, hogy még érezni sem tud, mi több, érzéketlen maradt.

Az elmúlt tíz esztendő eredményeként mára már az egymillió-százezret is meghaladta az új magyar állampolgárok száma, a jelentős gazdasági támogatás biztosítja a határon kívül élő közösségeink számára a szülőföldön maradás, a boldogulás lehetőségét.

A világ magyarsága az összetartozásával szorosra szőtte a nemzet szövetét, mely szétszakíthatatlan szálai­val vet ki magából minden érzéketlen, újabb gyűlöletet szítani szándékozó törekvést a jövőben.

Ozsvald Árpád felvidéki költő írta a Hettita balladában: „Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, / az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, / s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, / nem akarták többé látni / a fiak és unokák hűtlenségét. / Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, / amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok / kifordultak a helyükből, bebújtak / a föld alá, mert szégyellték / az utat felejtő vándorok hűtlenségét.”

Az út, mit megtettünk,nagyon tanulságos. Megoldottuk. Mégis ott vannak az óvott, behegedt sebek, melyeket óvnunk kell az érzéketlenektől, nehogy felsértsék ezeket. Egy fontos lépés az erdélyi magyarság életében december 6., a romániai parlamenti választás napja, amikor a hosszú idő óta nem látott politikai összefogást reményeink szerint soha nem látott választói mozgósítás és aktivitás is jutalmaz, újabb erős szálat szőve a nemzeti összetartozás szövetébe.

Szili Katalin

A szerző miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke

]]>www.magyarnemzet.hu]]>