Az egész magyarság szomorúan fogadta Benkő Lászlónak, az Omega együttes legendás billentyűsének halálhírét. Pedig sokat lehetett olvasni súlyos betegségéről, „felgyógyulásáról”, majd helyzetének rosszabbodásáról.
Lászlóhoz régi kapcsolat fűzött. Először még tejfölösszájú gyerekként kértem tőle autogramot, kivárva a húszméteres rajongói sort egyik koncertjük után. A kilencvenes évek elején viszont már kollégaként üdvözölhettem a Hungarotonnál, ahol lemezkiadói igazgatónak szerződtették. Nehéz idők jártak akkor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatra, a rendszerváltozás utáni vadkapitalizmus mindenkinek kirajzolta igazi jellemét.
Ebben az ökölharcban László mindig úriember maradt, próbálta – a tekintélyét felhasználva – az érdekeket közelíteni egymáshoz.
Mikor a fűnyíró engem is elért, megszakadt a munkakapcsolatunk, de szinte naponta találkoztunk a Krisztina körúton, ahol egymástól néhány házra laktunk. Idővel ő is szakított a lemezgyárral, s ettől kezdve már – kutyasétáltatás közben – bátrabban beszélhettünk a régi időkről.
Operációja után is gyakran megálltunk néhány szóra, s készségesen igent mondott, amikor egy hosszabb interjúra kértem. 2019. január 23-án találkoztunk a Krisztinavárosi templommal szemben lévő Csészényi kávézóban, ahol törzsvendégnek számított. A külföldi utazások álltak a cikk fókuszában, László önfeledten mesélt, egy témához gyorsan talált párhuzamot, gyakran ugrott időben és térben, így a végső anyag rendezésében igencsak kellett koncentrálnom. A majd’ másfél órás hangfelvétel elején természetesen a betegsége is szóba került:
„Külhonból is sokan kerestek betegségem alatt, s nem volt felesleges az aggódás. Igen, amíg az ember nem kerül ilyen közel a gondolathoz, hogy életének végét jelentheti a kór, addig nem nagyon törődünk vele. Engem sem foglalkoztatott, valahogy úgy voltam, mint a 70-es években éreztük, amikor az évezred végére céloztak, „hol van az még” reagáltuk. De az ezredvég is eljött, a betegség is megragadott, és magam is számvetésre kényszerültem. Á, nem történhet semmi, volt az első reakcióm, pedig nagyon sok minden történt. Megúsztuk tragédia nélkül, de vigyázni kell, hogy még egyszer be ne következzen.”
Jó hangulatban váltunk el, László a kijáratnál még megjegyezte:
„Hál’ Istennek órám még nem járt le”.
Ezzel is utalt arra, hogy a Csészényi kávézó helyén egykor a megbecsült órásmester, Rill Géza műhelye állt, a kis üzletben mindketten gyakran megfordultunk.
Október végén, a kórházba kerülése előtti napon, a háza melletti kis pékségben találkoztunk. Kávét ivott, néhányan türelmesen vártunk odakinn, hogy befejezze.
Lászlót a környéken mindenki ismerte, mindenkivel tegeződött. Hangja ekkor már nagyon erőtlen volt, a köszönését is alig lehetett hallani. Órája mégis lejárt…
A Horváth-kertben, a 2014-ben elültetett „Benkő Laci fája” körül nagyon sokan gyújtottak mécsest esténként.
