Míg a hírhedt Beneš-dekrétumok máig tartó érvényessége miatt a szlovákiai magyarságot továbbra is sújtja a kollektív háborús bűnösség elve, a szlovák történelemszemléletben a szlovák nemzeti felkelés lényegében felülírt mindent, Tiso fasiszta államát és mindazt, amit szlovák katonák műveltek a II. világháború idején. Pedig történtek máig is agyonhallgatott szégyenletes események, ahogyan arról Radovan Krčmárik Pravdában közzétett írása is tanúskodik. A történet folytatását az alábbiakban olvashatják. (Az első rész ITT olvasható).
Amíg a lakosság a szörnyűségek hatása alatt volt, a katonák rabolni kezdtek, átkutatták a falusiak égő házakból sebtében kimentett holmiját, s ami megtetszett nekik, elvették.
Szlovák katonák „elfelejtett“ fehéroroszországi háborús rémtette (1.)
Donoval látta, hogy itt már nincs mit tenniük. Bár a helyieket barátságos embereknek ismerték, nem tudtak rajtuk segíteni, mert a dühödt vita Kleinertékkel testvérharcba torkollhatott volna. Legalább a sebesülteket ellátták és egy óra körül elhagyták a falut, majd nem sokkal ezután követte őket a büntetőalakulat is.
A történtekről mindegyik fél más jelentést adott. Kleinert cinikusan azzal kérkedett, hogy megsemmisített egy ellenséges fészket, s azt jelentette az ovruči parancsnokságra, hogy hadművelet során 49 partizánt öltek meg. Valóban ennyi lett volna a tényleges áldozatok száma?
Erre már soha nem kapjuk meg a választ. A helyszínen káosz uralkodott, a tűzoltásra kirendelt tisztek sem tudtak biztosat. A fennmaradt dokumentumok 15 áldozatot említenek, az 1947-es bírósági vádirat szerint 11 családról volt szó.
Több áldozat lehetett azonban, mert a falubeliek közül a bombázás következtében is életüket vesztették néhányan és a szlovák repülőgépekből leadott géppuskasorozat is áldozatokat követelt. A lényegen azonban mindez nem változtat, mert amit a szlovák katonák Malodusában elkövettek, az nem nevezhető másnak, mint tömeges mészárlásnak vagy háborús bűntettnek.
Míg Kleinert az egész gaztettet sikeres akcióként könyvelte el, a felderítők elmondták parancsnokuknak az igazat, aki nagyon felháborodott és alaposan lehordta a tiszteket, hogy gyáván viselkedtek, amiért nem akadályozták meg az öldöklést. Mire ők azt válaszolták, hogy jóval kevesebben voltak, s az esetleges fegyveres összecsapásból vesztesen kerültek volna ki, »hiszen nem harcolni, hanem tüzet oltani mentek«, írta később az eseményekről Jaroslav Kmicikievič, a felderítők parancsnoka.
Ő azonban úgy döntött, hogy nem hallgat, s az egyik panaszt a másik után tette Pavol Kun hadosztályparancsnoknak és a védelmi minisztériumnak címezve Pozsonyba. Az követelte, hogy Lokšíknak tiltsák meg a civil lakosság gyilkolását és arra is figyelmeztetett, hogy a partizánok bosszút állhatnak a szlovák katonákon.
Egyben 27 éve szolgáló tisztként arra is felhívta a figyelmet, meg van róla győződve, hogy a következő generációk szégyenkezni fognak az ilyen tettek miatt, melyek csúnya foltot ejtenek a szlovák történelem lapjain.
Kmicikievič arra kérte a parancsnokságot, hogy tisztázza a megszállt területeket biztosító hadosztály további szerepét, vajon védelmi alakulat, vagy »büntető inkvizíció középkori módszerekkel«. Hozzátette még, hogy amennyiben ilyen esetek ismétlődnének, nem vállalja az alakulat vezetését, mely ilyen tetteket csendben eltűr, mert ő katona, nem pedig hóhér.
Mindezek ellenére a szörnyű mészárlást nem vizsgálták ki és senkit nem büntettek meg. A Szlovák Államnak nem hiányzott a botrány, ezért eltussolták az ügyet. A hadosztályon belül személyi változásokat foganatosítottak, Kun ezredest leváltották a parancsnoki posztról és a németbarát Rudolf Pilfouseket nevezték ki helyette, aki könyörtelenül felvette a harcot a partizánokkal.
1942 szeptemberében Kmicikievičet is leváltották, de ő folytatta a tiltakozást Szlovákiába való visszatérésre után is. Végül novemberben sikerült elérnie, hogy a védelmi miniszter, Ferdinand Čatloš menesztette a seregből Lokšíkot, de Kleinert maradt, a felettesei védték és hősnek tartották, szlovák és német kitüntetésekben részesült.
Megérdemelt büntetését azonban mégsem kerülhette el. A háború befejezését követően 1947-ben bebörtönözték, halálra ítélték, s ugyanazon év decemberében kivégezték. Aztán elfeledkeztek róla és a történtekről is. A szlovák katonák által elkövetett kegyetlenkedésekre – mivel a Malodusában történtek bizonyára nem számítottak egyedinek – senki nem akart emlékeztetni.
Arról, hogy egy »galambszelídségű nemzet« lelkén háborús bűnök száradnak, a mai napig nem sok szó esik. A szlovákság többsége nem is tud róla, nem készülnek erről dokumentumfilmek, mindössze néhány írás jelent meg a témában, holott a történészek már feldolgozták. A történelem sötét oldalait azonban nem lehet hallgatással lezárni. Beszélni kell róla, hogy rendezni tudjuk ezeket a dolgokat.“
Eddig a Pravdában megjelent írás, amiért elismerés illeti a szerzőt, azért a dicséretes szándékért, hogy tisztázni akarja a lezáratlan fejezeteket, s nem eltitkolni igyekszik a sötét foltokat, hanem őszintén feltárni azokat, annak ellenére, hogy ezzel úgymond szembemegy az árral.
Mert azt még ugyan tudjuk, hogy a szlovák hadsereg a németek oldalán részt vett Lengyelország 1939 szeptemberében történt megtámadásában, a szlovák történelemkönyvek azonban inkább csak a szlovák nemzeti felkelést igyekeznek kidomborítani, miközben nem győzik hangsúlyozni Magyarország „csatlós“ szerepét.
Szlovák háborús bűntettekről pedig szó sem esik, pedig azokat például Pavel Mičianik történész is feldolgozta. Holott szembesülnie kellene ezzel a szlovák köztudatnak is, s akár ennek hatására is leszámolnia a magyarságot sújtó, máig is érvényes, a szlovák jogrend részét képező Beneš-dekrétumokkal, s ezek szellemében az igazságtalan, jogsértő kollektív bűnösség elvével.
Hiszen az legalább annyira képtelenség és logika ellen való, mintha a fent leírtak alapján az egész szlovák népet háborús bűnök elkövetésével vádolnánk.
Ráadásul a szlovák történelemszemlélet nem tud vagy nem hajlandó szembenézni a szándékosan elferdített, meghamisított tényekkel (ékes példa erre a Falathová-ügy), s ezáltal nemzedékeket vezet tévútra és ellehetetleníti a szlovák-magyar megbékélést.
A múltunkat ismerni, józanul megítélni és vállalni kell, tisztázni a két nép közös történelmét, szerepét a második világháborúban, őszintén, a valós tényekre és nem a csúsztatásokra, hamis beidegződésekre építve. Talán erre is sor kerülhet egyszer és akkor végre valódi pozitív előrelépés történhet a két nép viszonyában. Ehhez vezető apró lépés a fent idézett írás szlovák lapban történő megjelenése is.
(A közölt korabeli felvételek illusztrációként szolgálnak, nincsenek közvetlen összefüggésben a leírtakkal – a szerk. megjegyzése)
