A rongáláson túl van azonban több súlyos kérdés is, amelyeket gyanítom, hogy nem túl sokan fognak feltenni, engem mégis nagyon furdalnak. Százszor átrágtuk már, hogy ami nyugaton megjelenik, az késve ugyan, de Magyarországra is biztosan „ellátogat”. Jó és rossz dolog egyaránt. Történelemből az amerikai, nyugat-európai BLM-anarchisták is egyesre vizsgáztak, a jelen állás szerint pedig a hazai képviselők sem teljesítenek jobban. A Churchill-szoborra pingált „náci” felirat inkább volt röhejes, mint szomorú, és ha nem is értettük, mit keres Magyarországon egy Winston Churchill-szobor, Horthy Miklóssal már merőben más a helyzet. A volt kormányzó bármennyire is nem tartozik a kedvenc történelmi személyiségeim közé, úgy gondolom, hogy szobrot érdemel, az antifasiszta nő tette pedig államiságunkat, dicső múltunkat, fehér civilizációnkat sérti és támadja. Tóth Edit Facebookon közzétett megjegyzései ellenben ködösek, helyenként értelmezhetetlenek. Az egész olyasvalaki kommunikációjára emlékeztet, aki nincs teljesen tisztában azzal, mit csinál és miért, vagy hogy egyáltalán melyik bolygón van.

„Elhatárolódik” például Horthy Miklóstól (ez mondjuk sejthető volt), de „Horthy István bűntudatával sem tud azonosulni.” Itt nyilvánvalóan nem az 1942-ben, repülőszerencsétlenségben meghalt kormányzóhelyettesre, hanem az ifjabb Horthy Istvánra gondol, aki néhány hete mindent megtett azért, hogy a zsidók kedvében járjon. Legalább most újfent kiderült, mennyire nem érdemes az ellenség felé csúszni-mászni, úgysem fogják értékelni soha.

Egy másik bejegyzésében Tóth Edit köztársaságot követel, amelynek „le a fasizmussal!” felkiáltással tesz nyomatékot. Tiszta sor, mindenkinek jogában áll hülyének lenni, de ha nem szereti a fasizmust, akkor mégis miért öntötte le vörös festékkel a Horthy-szobrot? Ugyanis Horthy Miklós sem szerette. A harmincas évek derekától pedig minden követ megmozgatott, hogy a magyar nemzetiszocialistákat eltüntesse az útjából, szóval tulajdonképpen nem értem a nő célját. Kicsit olyan érzése támad az embernek, mint amikor arról olvashattunk, hogy a néger szobordöntögetők célba vették Abraham Lincoln szobrát, akinek „pusztán” annyit köszönhetnek, hogy „felszabadultak”. Jó, tudom. Más történelmi időszak, kissé más kontextus, de érezhető a párhuzam. Kicsit savanyúbb, kicsit kisebb, de a miénk. A „MÁV pert Magyarországra” gondolatán pedig igazán jót nevettem. Feltételezem, itt újabb jóvátételt követel a szállítás miatt, de ez már kissé lerágott csont, ha jól tudom, mind a mai napig folyik a generációkon átívelő kártérítés. Különösen vicces ez úgy, hogy maga Horthy volt az egyik legnagyobb ellenzője annak, hogy a magyarországi zsidóságot külföldre szállítsák, sőt, a fővárosi zsidóság az ő közbenjárása miatt is menekülhetett meg (vannak bizonyos kutatások, amelyek szerint ez a Horthy-féle mentőakció annyi katonai erőt kötött le, emésztett fel, hogy emiatt bukott el az októberi átállási kísérlete). Edit valószínűleg nonstop lóghatott a töriórákról, ha ezt legalább így nagy vonalakban sem sikerült összeraknia.

Mi következik ebből a történelemből felmentett, gyagyás viselkedésből? Aki magyarországi antifasisztaként szobrokat akar gyalázni, bizony rohadt nehéz dolga lesz (már ha feltételezzük, hogy valóban a fasizmus ellen akar „harcolni”, és „nem csak véletlenszerűen rombolni”). Ugyanis Magyarországon egyetlenegy olyan szobor nincs sehol (maximum magánterületen) egyetlen olyan emberről sem, aki kicsit is „vádolható” lenne „fasiszta elhajlással” (ebből is látszik, kiknek a kezében van a kultúra mind a mai napig).

Ilyetén Tóth Edit jellemrajza számomra egy zavart elméjű, összevissza beszélő, elmegyógyintézet-szökevény nő képét rejti. Jellemző, hogy tettét is pillanatok alatt, biciklin közlekedve zavarta le. A szobrok ugyebár nem tudnak visszaütni, ezzel pedig vélhetőleg ő is tisztában volt. '45-ben azért bizonyára kapott volna valami tucatszám osztogatott „antifasiszta-ellenálló” jelvényt, de a szovjet plecsnik ideje hála az Istennek lejárt már.

Ellenben Horthy Miklós ide vagy oda, ezt az antifabohózatot még erősen ajánlott lenne csírájában elfojtani, Tóth Editet pedig a kemény büntetés mellett egy kis történelem-továbbképzésre is beíratni. Ha már történelmi párhuzamok, akkor emlékezzünk: 1940-ben még a menekülő, hátráló bolsevistákon nevettünk, négy és fél évvel később már itt garázdálkodtak.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info