Az elmúlt hetekben a gyöngyöspatai ügy osztotta meg a közvéleményt Magyarországon, de maga a téma nálunk is elevenbe vág. Fizessen-e kártérítést az állam az állítólagos szegregált oktatásért?
A liberális oldal tépi a száját, a kártérítés jogos, de mégha nem is, így döntött a bíróság, s a bírósági döntést be kell tartani, míg a másik oldal szerint, ha már megítélte a bíróság a kártérítést, akkor azt inkább az érintettek további okítására kellene fordítani. De ebből az érintettek nem kérnek.
Amikor az egyik közösségi oldalon hangot adtam annak a véleményemnek, hogy szerintem a megítélt támogatás egyáltalán nem jogos, a legenyhébb reakció az volt, hogy gyűlölöm a cigányokat, s egyik pozsonyi ismerősöm rögtön figyelmeztetett is, ma nem lehet nevén nevezni a dolgokat. A téma nagyon fontos, de csak privátban – tette még hozzá.
Mégis úgy gondolom, van, amikor nem szabad hallgatni.
A napokban egy tehetséges középiskolás cigány (mivel ő maga is így használta, maradjunk a cigány megnevezésnél) fiatalemberrel beszélgettem, aki a kitűnő tanulók közé tartozik, holott mivel 40 kilométerre lakik az iskolától, minden reggel fél ötkor kel, s legtöbbször délután öt óra is van, mire hazakerül.
Emellett az iskola számos szabadidős tevékenységéből részt vállal, diákmunkát is végez, hogy legalább az iskolai kiadásait fizesse, mivel a szülei munkanélküliek, szociális segélyből élnek, így nincsenek túl jó anyagi helyzetben.
A napokban járta be a sajtót egy hír, hogy egy cigány kislány nyerte a magyarországi országos helyesírási versenyt, de számos más példát is s említhetnék. Nemrég olvashattunk arról, hogy a Szepsi Alapiskola tehetséges diákjai eljutottak a Grassalkovich-palotába Savorange nevű énekkarukkal, ahogy beneveztek az István, a király iskolába megy című versenybe is.
De van olyan ismerősöm is, aki a nyitrai egyetemen már tanársegéd, egy másik most végez Besztercebányán, s említsük meg a politikusnak készülő Hudár Zoltánt, aki szintén a semmiből indult, s jutott el oda, ahol már büszkén mondhatja, kellő akarattal sikerült.
Amikor a minap megosztottam az egyik közösségi oldalon egy cikket egy ugyancsak szegény körülmények között élő cigány család három lányának látványos sikeréről, hisz mindhárman bejutottak az egyetemre, s a megosztáshoz csak annyit jegyeztem meg:
„Ugye, hogy lehet, csak akarni kell.”; nagyon sokan lájkolták a cikket, sőt meg is osztották azt. Egyik budapesti ismerősöm viszont csak annyit jegyzett meg: arcpirító a megjegyzésem, majd egy laza mozdulattal törölt is az ismerősei sorából.
Ismét eszembe jut Gyöngyöspata, ahol állítólag súlyos diszkrimináció érte a cigány diákokat, akiket hátrányos megkülönböztetésben részesítettek a tanáraik, például még az uszodában sem úszhattak világosabb bőrű diáktársaikkal. Azt nem említik ezek a cikkek, hogy fürdőgatya nélkül nem túl etikus a közös fürdőzés, ahogy azt sem, hogy az egyik úgynevezett károsult nagyanyját jogerősen elítélték tanárverés miatt, míg az unoka nyolc év alatt a nevét is képtelen volt megtanulni leírni.
Esélyegyenlőtlenség felsőfokon – hirdeti az egyik liberális hetilap szalagcíme, s nekem kinyílik a bicska a zsebemben. Hiszen cigányok között élek, s tapasztalatból tudom, a cigányok többségének egyáltalán nem fontos a tanulás, találkoztam olyan szülővel, akinek a gyereke kiváló eredménnyel végzett az alapiskolában, de nem engedte középiskolába, mert ugyan minek.
A pénzét már meg tudja számolni, mondta, s a fiával együtt ma inkább újságot árulnak Bécsben. S a példák sorolását folytathatnám a végtelenségig. Sokszor dühömben ölni tudtam volna, hogy vesznek el a tehetségek, de korántsem amiatt, hogy az ország szegregálta volna őket. A fenét.
S még egy kommentárt idéznék a fent említett cikk alá írt megjegyzések közül: „A szegénység nem kifogás. A mi korosztályunk is szegénységben nőtt fel, pléhkádban fürödtünk, kályhán melegítettük a vizet és a környezetünkben elképzelhetetlen volt a mocsok és a szeméthegy. Mégis az öcsémmel együtt szakmát tanultunk, sőt le is érettségiztünk. De szegényen is lehet kulturáltan élni, csak akarni kell.”
Kíváncsian várom, a cikk megjelenése után mennyi rasszista megjegyzést kapok, s vajon mennyien törölnek az ismerőseik sorából.
