2006-ban történt az eset.

Vesztett választás után kókadt fejek egy házibuliban. És a bizonyság, hogy akkor most tíz-húsz évig ezek vezetik majd az országot. Fogyott a bor, fogyott a szó, amikor a majdani államtitkár egyszerre így szólt:

– Oké, ezt most elbuktuk. Ezt is. De semmi sem tart örökké. Néhány hónap, maximum fél év, és az emberek rájönnek, hogy rosszul döntöttek. Amikor a mohóság és a szerzés vágya felülkerekedik, mintha meztelenre vetkőznének majd. Legkésőbb tavaszra megfordul a politikai széljárás. Visszatérünk, erősebben, mint valaha.

Ott és akkor az őszi beszéd söpörte el az illúziót, hogy Gyurcsányékba mákszemnyi tisztesség is szorult, de ha nincs a kiszivárgott beszéd, akkor is biztosan kivégezték volna magukat. Ahogyan a majdani államtitkár meg is mondta.

Ott és akkor, 2006 nyarán ugyanolyan koporsóhangulatba lavírozta magát a jobboldal, mint ezekben a napokban. Ugyanúgy ment a sírás, hogy most aztán vége mindennek, nincs tovább.

Mindez csak azért jutott eszembe (és egyszersmind érdemesít az összehasonlításra), mert most ugyanúgy összeomlásról beszélnek, apokaliptikus látomásokkal sokkolják a nemzeti közvéleményt ]]>olyanok]]>, akiket harc idején nem láttunk, és soha egy szalmaszálat nem tettek arrébb a magyar Magyarországért. Persze, amikor kudarc éri a közösségünket, akkor gyorsan felfurakodnak a politikai undergroundból, rájátszanak a sötét emberi érzelmekre, a magyar búskomorságra, és temetnek, egyre csak temetnek, ami nem csoda, csak ehhez értenek.

Miközben a helyzet messze nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.

Ahogyan a hódmezővásárhelyi időközi annak idején rádöbbentette a nemzeti tábort, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok, úgy most is iránymódosításra van szükségünk. A törékeny hitnek, hogy az ország és a főváros örökre narancsszínbe öltözött, vége. Persze, a politika már csak olyan, mint a futball: a másik csapat is a pályán van, ők is lőnek kapura, vezetnek támadásokat. Ha pedig hátul összeszerencsétlenkedtünk egy gólt, akkor nem az a megoldás, hogy egymást hibáztatjuk, a méltó válasz az, hogy mi is gólokat lövünk és megfordítjuk az eredményt. Aki nem így fogja fel a versengést, már akkor veszített, amikor ki sem futott a pályára.

A centrális erőtér vasárnap megszűnt. Az ellenfél mostantól összetömörül, összezár, ahogyan annak idején mi is. A különbség az, hogy a mi zászlónkra Magyarország neve van hímezve, ők pedig nem hisznek semmiben. A hőn áhított hatalomért mindenüket odadobták: tegnapi náci és komcsi ölelkezik, liberális csókolgat szkinhedet, minden mindegy, csak Orbán Viktornak legyen rossz.

Ez a nihilista program átmenetileg felhozta őket. De csak átmenetileg. Merthogy a tortát szét kell osztani. És itt olyan emberekről beszélünk, akik egy legördülő morzsáért is lehajolnak, szóval sanszos, hogy abból a tortából mindenki nagyobb szeletet követel majd magának.

Dolgozni fogunk. Néhány hét múlva a csontvázak kidőlnek a szekrényből. Lelepleződik, miféle figurákat, bűnözőket, korrupt alakokat, tudatlan barmokat választottak egy borongós vasárnapon a megtévesztett emberek. Mi ott leszünk, amikor be kell mutatni a valódi arcukat. De ez nem elég. A centrális erőtér megszűnésével irányváltásra van szükség. Az ország és a főváros folyamatosan változik, felnőtt egy új nemzedék, és nekünk komplex, újszerű üzeneteket kell eljuttatni az emberekhez. Felnőttnek kell néznünk a magyar társadalmat, nemcsak a mieinket, hanem a bizonytalanokat és a másképp gondolkodókat is.

És nyugalom, nyugalom. Ma még legyen rossz kedvünk, de holnaptól újra csatasorba rendeződünk. Újra mozgásba lendül a gépezet. A majdani államtitkár tudta, hogy idő kérdése, és minden másképp lesz. Itt leszünk, itt maradunk, és nem engedjük, hogy tolvajok, külföldi ügynökök martaléka legyen Magyarország.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.888.hu]]>