A magyar „nemzeti oldalon” hagyományosan kettős megítélése van az 1848-49-es forradalomnak és szabadságharcnak. Míg az egyik oldal kizárólag a (szélső)baloldali izgatást látja a történtekben, a másik meg van győződve róla, hogy a Habsburgok – amit aztán gyakran átültetnek egyszerű németellenességbe – kizárólag csak élősködni akartak Magyarországon, kihasználva annak erőforrásait, miközben belekényszerítik a magyarságot egy ingatag birodalomba. Ugyan mindkettő oldalnak vannak részigazságai – gondoljunk csak arra, milyen örömmel karolta fel a ’45 utáni államszocializmus a szabadságharc örökségét –, de a valódi válaszok valahol a kettő érvrendszer között helyezkednek el. Amíg a márciusi pesti lázongásoknak valóban volt egy szélsőbaloldali töltete (Táncsiccsal az élen), addig nem szabad elvonatkoztatni attól sem, hogy a forradalom végül abszolút jogos és helyénvaló nemzeti követelések miatt robbant ki. Ezeket az ügyeket pedig nem szabad szőnyeg alá söpörni csak azért, mert néhány oda nem illő alak – szokás szerint – saját botor elveivel ráül egy egyébként nemes kezdeményezésre. Nos, nem hiába szoktam évek óta március 15. helyett inkább szeptember 29-én megemlékezni a magyar forradalomra és szabadságharcra, hiszen ami ekkor kezdődött honvédő háború címen, az már egyértelműen a magyar történelem dicső lapjaira tartozik. Egy évig dacoltunk egy nálunknál jóval erősebb birodalommal, sőt, számtalanszor vereséget is mértünk rá. Illetőleg – nyugodtan kimondhatjuk – az orosz intervenció nélkül valószínűleg nem tudtak volna döntő csapást mérni ránk a Habsburgok.
 Hadmozdulatok a pákozdi csatában (Forrás: wikipedia.hu) |
A szabadságharc első csatája is ilyen dicső ünnep. Hiszen úgy győztük le a Jellasics-féle intervenciós csapatokat, hogy pár héttel előtte még viszonylagos káosz uralkodott a hadseregben, valamint nőtt a száma a császáriak oldalára át-átálló parancsnokoknak. Ennek ellenére még szeptember 29-én sem volt egyértelmű, hogy aki császár- és udvarhű, az hova álljon a konfliktusban anélkül, hogy hitszegő lenne. A magyar forradalom ugyanis messze sikeresebb volt, mint a Habsburg Birodalom egyéb területein folytatott forradalmak. Az uralkodó (V. Ferdinánd) által szentesített áprilisi törvények széleskörűen teljesítették követeléseinket, felelős magyar kormánnyal rendelkeztünk. Jellemző volt azonban az udvarra, hogy amíg minket „engedményekkel kenyereztek le”, addig a hasonló követelésekkel jelentkező nemzetiségeket folyamatosan ellenünk hangolták, így elérve azt, hogy a horvátok, szerbek és románok többsége ellenségesen viszonyuljon a magyar szabadságharchoz. Jellemző módon, az augusztus végén Fiumét elfoglaló, majd szeptember 11-én a Drávát átlépő intervenciós hadsereg is nemzetiségiekből állt, vezetőjük pedig Jellasics horvát bán volt. Az udvar részéről ez egyértelműen kettős játék volt, hiszen az intervenció sértette az országunk szuverenitását, a jogos védekezésre való alapot pedig az áprilisi törvények biztosították, annak ellenére is, hogy a Batthyány-kormány az ellentétek kiéleződése miatt lemondott. Ez a furcsa helyzet azt eredményezte, hogy mindkét oldalon a Habsburgokra felesküdött csapatok álltak, a hivatkozási alapot – áprilisi törvények – pedig maga az uralkodó szentesítette. Ettől a ponttól kezdve lényegében mindenki saját egyéni nézőpontjától vezérelve „árulás” nélkül bármelyik felet választhatta legnemesebb hite szerint.
 Móga János, a magyar hadsereg fővezérének mellszobra Pákozdon. A csata színhelyét ma emlékpark őrzi, a mellszobor pedig a csatatér felé néz (Forrás: velencei-to.hu) |
Jellasics folyamatos előrenyomulását azonban meg kellett akadályozni, hiszen a bán további térnyerésével veszélybe kerültek az udvartól eddig kicsikart engedmények. Szeptember 13-án Batthyány általános népfelkelést hirdetett a Dunántúlon, valamint a szeptember 16-án megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével toborzásba kezdett az Alföldön (az Országos Honvédelmi Bizottmány a Batthyány-kormány lemondása után azért alakult meg, mert az ország végrehajtó hatalom nélkül maradt. Hivatalosan október 2-től töltötte be a kormány szerepkörét). A népfelkelésnek és a toborzásnak köszönhetően 16000 főre duzzadt a honvédő hadseregünk, vezetője pedig Móga János császári és királyi altábornagy lett. Ennek ellenére a hadvezetés heves vita után nem kezdeményezett támadást, megvárták, amíg az ellenség teszi ezt meg, amely szeptember 29-én reggel be is következett. A magyar fél táborában még ekkor is szolgáltak magas beosztásban szolgáló osztrák főtisztek, akik aktívan segédkeztek az irányításban.
Szabadságharcunk első csatája győzelemmel zárult, miután mind a jobbszárnyat, később pedig mind a magyar közép- és balszárnyat hiába támadta meg az ellenséges haderő. Jellasics már aznap este visszavonta erőit és fegyverszünetet kért. Sajnálatos tény, hogy a háromnapos fegyverszünet ellenére a magyar hadvezetés nem használta ki kellően a pákozdi győzelmet, így Jellasics Bécs felé vette az irányt, tartalék csapatait is hátrahagyva, melyet október 7-én Ozoránál morzsoltunk fel.
 Jellasics lovasszobra a Jellasics bán téren, Zágrábban. A legenda szerint a hányatott sorsú szobor (Jugoszlávia idején a kommunisták elbontották) kivont kardja Budapest felé nézett. Ez valójában nem igaz (Forrás: kozterkep.hu) |
Így teremtődött meg tehát – káoszban és felfordulásban – a magyar hadsereg, amely „pályafutását” rögtön győzelemmel kezdte. Pákozd egyébként nem tartozik a szabadságharc legvéresebb csatái közé, jelentős része pedig tüzérségi párbaj volt, lélektani és politikai jelentősége viszont – a legendás magyar harci virtus mellett – elvitathatatlan. Pákozd után pedig megannyi fényes győzelemmel gazdagítottuk még a magyar történelem lapjait.
A fent leírtak fényében évek óta támogatom, hogy a megszokott március 15-e helyett szeptember 29-e legyen a magyar forradalom és szabadságharc ünnepe, hiszen a bizonyos szempontból vitatható hátterű és sokak által negatívan értékelt pesti események helyett ez az a dátum, ahonnan – s amelytől kezdve egészen a fegyverletételig – már kétség sem férhet harcunk jogosságához és honvédő jellegéhez.
Dicsőség a magyar szabadságharc hőseinek!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
