Előzmény: Aminek sosem lesz hatása

Őszinte érdeklődéssel olvastam levelét, melyben reagált az én, Aminek sosem lesz hatása c. korábbi cikkemre, melyet annak kapcsán jegyeztem, hogy hallottam a Sola Rádióban nyilatkozni önt a "Pride" kapcsán szervezett eseményükről.

Azt újra leszögezem, a legnagyobb jóindulattal írtam, hiszen valóban nincs vita köztünk abban, hogy egy oldalon állunk, ám azt is kijelentem, sorai hatására sem gondolom úgy, bármit is másképpen kellett volna fogalmaznom.

De természetesen, miután ön is írt, kiegészítésre szorulnak gondolataim.

Annyit pedig fűzzünk hozzá, az ön által elmondottak a rádióműsorban okot szolgáltattak arra is, hogy rámutassak egy tágabb problémára (Egyház viszonya az ifjúsághoz), mely természetesen deklaráltan már nem önöknek szólt, tehát korábbi cikkemben nem kizárólag önökről írtam.

Mindenesetre egy alap kérdést vet fel ez az egész témakör. Igazság vagy szeretet? Nyilván, első ránézésre furának hat a kérdés, de ha gyakorlati megnyilvánulási formáit vesszük alapul, igen sokakat – így önöket is – dilemma elé állít. Meggyőződésem, a keresztény egyházaknak és minden kereszténynek az igazsághoz való ragaszkodást és a szeretetet, az ebből folyó irgalmasságot úgy kell gyakorolnia, hogy azok egymást kiegészítik, hiszen a kettő ugyanúgy maga Isten, aki maga a szeretet, de ez csak az igazságon alapulhat. Hazugságra épülő szeretet nincs.

Ha az igazságot nem akarjuk minden körülmények között kimondani, mert félünk attól, kit bántunk meg, s azt gondoljuk, így teszünk eleget az irgalmasság elvének, oda juthatunk, hogy a bűnt elhallgatjuk arra hivatkozva, „csak a szeretet a lényeg”. Viszont ha a szeretetet és az irgalmasságot szorítjuk háttérbe az igazság „javára,” annak pedig az a veszélye, hideg és merev formalizmussá alakul az egész, és ez nem más, mint újfarizeusság.

Itt már csak az a kérdés, az ún. Pride kapcsán mi a helyes hozzáállás. Ehhez azonban három mérlegre kell rátennünk a homoszexualitás kérdéskörét.

Ebből a háromból az egyik az, hogy a homoszexualitás nem felel meg a szexualitás természet adta céljának. Azaz, egy férfinek és a nőnek a teljes testi-lelki önátadásának (és ebből következik a gyermeknemzés). Erre a teljes körű testi és lelki önátadásra két férfi vagy két nő nem alkalmas, tekintve a női és férfi psziché különbözőségét, és természetesen a fizikai jegyeket, az egymást kiegészítő jellegét.

A második tulajdonképpen az a körüli diskurzus, vajon betegség-e a homoszexualitás, örökölhető-e vagy sem, ebbe nem is kívánok mélyebben belefolyni, nem vagyok szakember. Az viszont kijelenthető, ha nem emelik közüggyé, társadalmi, politikai kérdéssé, akkor valóban legitim lehet úgy közelíteni ezekhez az emberekhez, mint akik egy rendellenességben szenvednek, de azzal nem kérkedni akarnak, nem akarják vele provokálni a normális többséget.

A "Pride" azonban nem esik a fenti két kategória egyikébe sem. Ők a harmadik „mérlegen” vannak, ez pedig az agresszív homoszexuális lobbi tevékenységi köre, az ebből kisarjadó, új, 21. századi totalitárius ideológia, az "LMBTQ" és a genderizmus. Ezekkel szemben csak a kőkemény igazság kimondásának van létjogosultsága, és világszerte az ún. Pride szervezői ebbe a kategóriába tartoznak. Ezek a vonulások itthon is mindig keresztény- és magyarellenes élt kaptak, és ez nem a véletlen műve.

Itt nem betegségben szenvedő szerencsétlenekről van szó, akikhez valóban irgalommal kell fordulni, mert aki beteg, az nem így viselkedik. Itt olyanokkal állunk szemben, akik azt akarják elérni, ahogy az egyik felvonuló is mondta; „ma már ciki lett nem kiállni a Pride mellett”, hogy kötelező legyen ezt az egészet imádni. A semleges álláspont sem játszik. Arról nem is beszélve, hogy már az iskolákba is betörtek, ott tartanak „érzékenyítő előadásokat”, az abnormalitást feltüntetve ezzel normálisnak. Ezekkel szemben viszont nincs túl sok helye irgalmasságnak, de annál több a kendőzetlen igazságnak.

Lantos János – Kuruc.info