Az európai történelem korábbi korszakaiban az országok szuverenitását az uralkodók testesítették meg.

Ők döntöttek az irányításuk alá tartozó népek sorskérdéseiben. Akaratuktól függően és az alulról jövő nyomás miatt esetileg vagy rendszeresen döntéseikben figyelembe vették más, befolyásolásra képes csoportok véleményét is. A monarchiák megdöntése után a szuverenitás fogalma és gyakorlása is alapvetően megváltozott. Megjelent a népszuverenitás, kialakult a gyakorlásának módszertana, noha ez országonként és időszakonként jelentős eltéréseket mutat(ott). A népszuverenitás vegytiszta megjelenési formája, ha az eldöntendő kérdésekben a népet megkérdezik, és a válaszoktól függően dőlnek el az ügyek. Az ilyen szuverenitásgyakorlás időigényes, és ha nem kötelező a részvétel, nem is hatékony.

Az azonban biztos, hogy az egyszemélyi szuverenitáson alapuló rendszerek megdöntéséhez komoly anyagi forrásokra volt szükség. A pénzurak (Fuggerek, Mediciek) korábban ültettek trónra uralkodókat, és ugyanígy meg is fosztották is őket címeiktől, ha zavarta őket, hogy a nekik tetsző dolgokban a szuverén uralkodók akadályokat gördíthetnek eléjük, és az akadályok elhárítása egyre többe kerül. A köztársaságot – modern formában – a világ egyes országainak forradalmak hozták el, és a résztvevők nem riadtak vissza az erőszaktól sem, amelynek során a régi, egyszemélyes szuverenitás védelmezőit, ha kellett, tömegesen likvidálták (1789 Franciaország, 1917 Oroszország). A baloldali történetírás az ilyen események kezdeményezőjeként nemes egyszerűséggel általában a népet jelöli meg, amely „fellázadt” a zsarnokság ellen.

Az egyszemélyes szuverenitás megdöntői eddig két történelmi modellt alkalmaztak. A tartósabbnak a deklarált népszuverenitáson alapuló polgári demokráciák bizonyultak, a nép egy kiválasztott rétegét (munkásosztály) a diktatúrájukhoz hivatkozásul felhasználó rezsimek jórészt elbuktak. A polgári demokráciákban a népszavazáson alapuló szuverenitás gyakorlása jórészt háttérbe szorult. Helyette a képviseleti demokráciát állították, rotációs rendszerrel, amelyben a szuverenitással rendelkező népnek időről időre lehetősége van képviselői leváltására.

Az egyszemélyes szuverenitást a történelem szemétdombjára helyezők olyan rendszer létrehozását szorgalmazták, ahol a valós hatalomgyakorlás közvetetten, a szuverén nép által választott képviselőkön keresztül működik. A valós hatalomgyakorlókra az a feladat hárul, hogy a szuverén nép mindig az ő érdekeiknek megfelelően döntsön a választásokon. Az elmúlt több mint két évszázad tapasztalata azt mutatja, hogy ez jórészt sikerül. A balsikerek többnyire akkor következnek be, amikor vagy nagyon mélyre süllyed a nép létnívója, és/vagy a „kívánatostól” eltérő nézetek is lábra kapnak, és ezek élére karizmatikus (esetleg fanatikus) vezetők állnak.

Röviden szólva a valóságos hatalom mindig igyekszik a szuverén nép döntését a saját szájíze szerint manipulálni. Különösen így van ez egy olyan helyzetben, mint a mai Európai Unió, ahol az alapvető európai gondolat, a nemzetek együttműködő Európája és az Európa országait egy birodalomba összegyúrni akarók jó néhány éve már nyíltan ellenfelekké váltak. Régen elmúlt az az idő, amikor egyik vagy másik érdekcsoportot azonosítani lehetne az Európai Parlamentben működő politikai csoportokkal, frakciók­kal. Csupán annyi mondható el, hogy a hagyományos politikai baloldal pártjai zömében birodalomépítők, de bőven fellelhetők ilyen elemek a hagyományosnak mondott jobboldalon is. Mára az ismeretlenség homályából és a folytonos tagadásból kirajzolódnak azok a kontúrok is, ahogy a birodalomépítők építkeznek. Az építkezés különféle (manipulatív) területeinek puszta említését még egy évtizede is közéleti „bűnnek” tekintették, az ilyen „igék” hirdetői nézeteik elhallgatására számíthattak, nem is beszélve közéleti és esetenként egzisztenciális kirekesztettségükről.

Éppen a hétvégi EP-választás a bizonyíték arra, hogy a birodalomépítők miként manipulálnak a saját érdekükben. A mondást, hogy a voksolásnak eddig csekély jelentősége volt a mindennapjaink szempontjából, ma meg nagyobb, érdemes úgy megfogalmazni, hogy ma igazi jelentősége van (volt). Ezt a birodalomépítők is tudják, ezért voltak kénytelenek időnként kilépni a homályból és megmutatni magukat. És ezzel manipulatív tevékenységük is – hiába igyekeztek minden eszközzel eltitkolni – legalább részben láthatóvá vált, amit események sora bizonyít.

Frontális támadást indítottak a jobbközép és jobboldali pártok tartós együttműködése ellen. Az ilyen modellel másodszor is próbálkozó Ausztria politikai rendszerét évek szívós munkájával és tetemes pénzzel előkészített merénylettel felrobbantották. Ez a birodalomépítők eddigi leglátványosabb sikere, bár aligha örülhetnek annak, hogy a technika is láthatóvá vált.

Ugyanakkor a birodalomépítésben érdekelt sajtó üzemeltetése szinte közhely. A véleménysokszínűséget korábban követő közösségi médiát viszont cenzúrázzák, a nekik nem tetsző üzeneteket törlik. Ömlik a pénz a civilnek álcázott, de birodalmi célokért dolgozó szervezetekbe. Magába a választás folyamatába is beépítették a manipulációt. A tiltások ellenére közölték a holland voksolás exit-poll eredményét, és Timmermans fő birodalmi ember fényes győzelmét hirdették, noha csak arról volt szó, hogy a két kisebb liberális párt emberei átszavaztak a szoci vezérre. Ha baloldali holland lennék, talán én is ezt tettem volna, hogy erősítsem egy holland ember erős bizottsági ambícióit. A brit választásról egy hangnyi exit-poll sem volt, de May pánikszerűen lemondott. Ő időben tudta az eredményt, hiszen pártjának szavazatszámlálói a szavazókörökben ültek. Mi más volt, ha nem szándékos manipuláció ez a szelektív exit-poll ismertetés?

A birodalomépítést szolgálandó, gondos előkészítés után immár fél évtizede folyik az Európába idegen és ellenséges kultúrák követőinek milliószámra történő beáramoltatása, és ehhez az anyagi feltételek biztosítása. (Erről még a mi Szekeres Imrénk is tudott már 2009-ben.)

Most, a választások után az a kérdés foglalkoztat, mennyit érzékel Európa népe abból, hogy mi folyik körülötte. A hétfő reggel egyrészt örömteli, másrészt kijózanító volt. Örömteli a kormánykoalíció fényes győzelme. Annak is örülnünk kell, hogy rajtunk kívül Olaszországban, Franciaországban és Lengyelországban is a nemzetek Európájának hívei kerekedtek felül. Kiábrándító azonban, ahogy az Európai Parlament összetétele ki fog nézni, nagyon hatott a manipuláció. Figyelmeztetésre van ok idehaza is, mert a Gyurcsány-osztag felemelkedése főként a vidéknek és a tradicionálisan balos fővárosi kerületeknek köszönhető. Az európai nemzetek ügyét az EP továbbra sem fogja szolgálni – bízni az állam- és kormányfők tanácsában lehet. Remélhetően Weber és Timmermans is elbúcsúzhat bizottsági elnöki ambícióitól. A nemzetek Európája kontra egyesült európai államok ügye nem dőlt el, reménykedhetünk, hogy utóbbi kútba esik, főként ha a következő nemzeti választásokon a nemzetiek tovább erősödnek, amire komolyak az esélyek. Közben az EP-ben tovább folyik a terméketlen szócséplés a pénzügyi világhatalom szája íze szerint.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>