Szinte abszurd történet, bár igazában nincs okom kételkedni benne, mert nagyszüleim mesélték egykor, miszerint a rendkívül zavaros 1919 egyik zimankós január eleji napján egy komáromi lakos – bora fogytán – átment a túlparti városrészbe, hogy monostori pincéjéből pótolja a jófajta búfelejtőt.
Azután hazafelé jövet hamarosan leesett az álla a sokkoló meglepetéstől, amikor furcsa egyenruhájú, szuronyos puskákkal felszerelt katonák állták az útját a dunai hídfőnél, akik nem engedték tovább és kézzel-lábbal elmagyarázták neki, hogy ez a föld a mai naptól már nem Magyarország, és neki, idegennek, semmi keresnivalója sincs itt. Úgy járt szegény, mint az egyszeri ember, aki mögött becsapta a huzat az ajtót, és így nem tudott bemenni a saját lakásába.
Mivel a száz évvel ezelőtti napon, 1919. január 10-én Komáromban történtek következményei máig hatnak, érdemes felidéznünk ama sorsdöntő huszonnégy óra eseményeit.
Legyen ebben segítségünkre a korabeli helyi sajtó. Nyissuk ki tehát a Komáromi Lapok 1919. január 4-én megjelent első számát. Ebben „A cseh megszállás ellen” című cikkben többek között a következőket olvashatjuk:
„Óriási izgalmat keltettek a napokban megjelent hírek, amelyeket a cseh miniszterelnök nyilatkozata is megerősített, hogy a csehek Komárom megszállására készülnek. A vármegye közgyűlése, a komáromi Nemzeti Tanács, a munkástanács egyaránt állást foglaltak a megszállás ellen”. A továbbiakban közli a lap a komáromi szervezett munkásság Károlyi miniszterelnökhöz küldött táviratának szövegét. A lakosság egy része, különösen a tehetősebbek és azok, akik közhivatalokat töltöttek be, a készülő megszállás hírére csomagolni kezdtek.
Az elköltözést helyteleníti, mi több elítéli a lap, amely többek között úgy tájékoztatja olvasóit, hogy például Pozsony és Érsekújvár – ha kell – erővel ellenállnak a megszállásnak. Erről ír Perczel Móric kormánybiztos is.
Ezek után rendkívül felgyorsultak az események, mivel a Komáromi Lapok január 11-én megjelent második száma már a következő főcímmel jelent meg: KOMÁROM MEGSZÁLLÁSA. 1919. január 10. Írója részletesen beszámol a városban előző napon történtekről. Többek között ezt olvashatjuk: „A cseh-szlovák köztársaság csapatai ma reggel kilenc órakor bevonultak Komáromba s megszállták városunkat. A megszálló csapat Csallóköz felől jött s példás rendben érkezett ide… E nagy jelentőségű történelmi pillanatban csak egy szavunk, csak egy komoly intelmünk lehet ez ősrégi város színmagyar lakosságához. Nyugodjék bele abba, amin segíteni nem áll módunkban, viselkedjék a komoly helyzethez illő higgadtsággal és nyugodtsággal s óvakodjék minden súrlódástól a megszálló csapat egyes tagjaival.”
A továbbiakban megtudhatjuk a lapból többek között, hogy a megszálló csapatok parancsnoka Macaluso Egidio ezredes, aki első beszédében „a legteljesebb jóindulatát helyezte kilátásba és oly barátságos és jóindulatú magatartást tanúsított a hatóság vezetőivel szemben, hogy remélni merjük, hogy ha a közönség a közrendet és a közbiztonságot célzó rendeleteket szigorúan betartani fogja, úgy ez az előlegezett jóindulat még jobban ki fog mélyülni”.
A bevonulás részleteiről olvashatjuk, hogy a megszálló csapatok érkezését csütörtök délutánra várta a hatóság, ám akkorra nem érkeztek meg. Pénteken reggel nyolc óra öt perckor értesült Gaál Gyula dr., helyettes polgármester a megszálló csapatoknak Komárom felé történt elindulásáról, s azonnal intézkedett, hogy a város átadása céljából parlamenter bizottság menjen a csapatok parancsnoka elé.
A küldöttség kocsin indult útnak és röviddel a város területének elhagyása után találkozott az érkező katonaság előőrseivel, lovasokkal és kerékpárosokkal. A csallóközi ármentesítő társulat egyik gátőrházánál fogadta tízpercnyi várakozás után Basl Antonio kapitány a küldöttséget. Gaál Gyula beszédében többek között kihangsúlyozta, hogy a parancsnokban és csapataiban nem ellenséget látnak, hanem az antant hatalmak hadseregének megszálló csapatait, amelyeknek a feladata a közrend és közbiztonság fenntartása. Egyben kérte a demarkációs vonal betartását olyan értelemben, hogy „a város jobb parti területe megszállási területre ne is tétessék”. Kérte a túszszedés mellőzését, a gyülekezési jog és a sajtószabadság elismerését, valamint azt javasolta, hogy a katonai parancsnokság mellett egy polgári információs bizottság működjön. Beszédét előbb cseh, majd német nyelven tolmácsolták. A parancsnok válaszában természetesnek találta az elhangzott kívánságokat és további rendelkezésig korlátozottan kilátásba helyezte a szólás- és gyülekezési szabadság szavatolását.
Az első járőrök, két lovas katona nyolc óra harminc perckor érkeztek a városba, akiket kerékpárosok követtek.
A megszálló egységek zöme kilenc óra negyvenöt perckor haladt át a pozsonyi kapun.
Elől a gyalogság, majd a lovasok és tüzérek vonultak, akiket tréncsapatok követtek. A menet végighaladt a Károlyi Mihály rakparton (ma: Duna rakpart), ahol a bevonulás hírére több ezernyi lakos verődött össze, kíváncsian szemlélve az érkezőket. Aznap a délutáni órákban a város helyettes polgármestere hirdetésben tájékoztatta a lakosságot a történtekről. Macaluso ezredes este hét órakor érkezett Komáromba Érsekújvárból vezérkarával. Autókon és bérkocsikon a városházára mentek, ahol tárgyalást folytattak a polgármester-helyettessel.
Aznap a polgármester helyettesén kívül két hirdetmény jelent meg a komáromi hirdetőoszlopokon és a helyi sajtóban. Az egyik rossz magyarsággal a „Csehtót köztársaság” nevében szólította fel a lakosságot többek között a fegyverek kötelező beszolgáltatására, a magyar katonák bújtatásának tilalmára, továbbá arra, hogy kötelesek együttműködni az új hatósággal. A másik hirdetmény alatt „Tábornok Piccione L., Főhadvezetője a csehtót csapatoknak Tótországban” (így!) olvasható a következő megszólítással:„Tótország lakossága!”
Nem túlzás tehát a megállapítás, hogy amikor száz évvel ezelőtt, 1919. január 9-én a komáromiak éjszakai nyugovóra tértek, még nem sejthették, hogy másnap egy másik országban ébrednek.
Elszakították őket az anyaországtól, kettévágva nemcsak a városukat, de a vármegyét is. Komáromot mindössze két századnyi megszálló katonaság vette birtokába, de mit is várhattak volna egy olyan kormánytól, amelynek a miniszterelnöke még csak válaszra sem méltatta a város szervezett munkásságának címére küldött táviratát, s amelynek hadügyminisztere egy alkalommal a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem akar többé katonákat látni!
A történtek következményeinek a súlyosságára csak négy hónap múlva, az úgynevezett Tanácsköztársaság idején döbbentek rá, amikor 1919. május 1-jén véres kudarcba fulladt a Komárom visszaszerzésére irányuló fegyveres támadás.
