Kulturális veszteségeink XXIX.

Kulturális veszteségeink XXIX.

Ha az ember elbambul és nem kapcsol át másik csatornára a reklámblokk kezdetekor, ilyenkor, influenzaszezonban könnyen találkozhat egy csinos, szőke nővel.

A szőke nő pedig a következőt mondja neki: „Szia, én a bélflórád hasznos részecskéje vagyok! A társaimmal vigyázunk a belső egyensúlyodra.” 

És valóban, a nő sokszorozódik, aztán mindannyian ijedt képet vágnak, miközben elhangzik, hogy az antibiotikum a kórokozók mellett a bélflórát is károsíthatja. Erre belibeg a nő egyik ikertestvére, és bemutatkozik: „Én pedig az XY készítmény élőflóra-sejtje vagyok. Hozzád hasonló.”Az a lényeg, hogy antibiotikum-kúra idején egészítsük ki étrendünket azzal a bizonyos probiotikummal. 

A reklámfilm megrendelője szerint ez az üzenet így juthat célba a leghatékonyabban – megszemélyesítéses módszerrel.

Mert ugye, a néző alapból hülye, csak az ragad meg a fejében, amit szép nővel reklámoznak.

Arra sajnos nem gondoltak, hogy a döbbenettől jó néhányan képtelenek lesznek megjegyezni a készítmény nevét, sokadszorra sem megy. Arra meg duplán nem gondoltak, hogy milyen kínos lesz az illető színésznőnek, amikor szakmai önéletrajzában fel kell sorolnia, milyen szerepeket játszott.

Hírdetés

Az utóbbi években trend lett a tévéreklámok szándékos lebutítása.

Talán azzal kezdődött, hogy valamelyik mosogatószer gyártója úgy érzékeltette a termék használatával megspórolható összeget, hogy pénzérmékből egy kupacot jelentetett meg a mérleg egyik serpenyőjében, miközben a másikban maga a termék vigyorgott.

A színvonalas tévéreklám valaha (főleg a kilencvenes években, közvetlenül a rendszerváltás után) nem a műsorok közötti szükséges rossz volt, hanem alkalmazott művészet. Egyes filmecskék pedig ezen is túlléptek: kultúránk részévé váltak – a szlogenek bekerülnek a beszélt nyelvbe, egyes gesztusok többletjelentést kapnak. Szóval a termék propagálására születő rövidfilm a vizuális művészet sokszínűségét kifejező, technikai bravúrokat is felvonultató, szellemes, szórakoztató, értékes alkotás is lehet. Szakmai fesztiválokon vannak is ilyenek, nekünk azonban nem ezeket kínálják. Mi a legjobb esetben direkt hatást kiváltó ordas kliséket láthatunk – már, ha egyáltalán megnézzük a reklámblokkot. Semmi kreativitás (hiszen az veszélyes, a kliens nem értené az üzenetet), semmi humoros, önironikus gesztus (hiszen ha mi nem vesszük komolyan magunkat, nyilván a néző sem), semmi nyelvi poén (azt meg duplán nem értené senki, amúgy is nehéz megvalósítani manapság, a nemzetközi licenszreklámok korában).

Pedig az emberek imádják például azt, amikor egy filmsztár szokatlan helyzetben jelenik meg, kikacsint a termék mögül, vagy nyilvánosan hülyét csinál magából, mint például George Clooney az utóbbi évek messze legjobb kávéreklámjaiban. A szándékosan béna reklámok is nagy kedvencek voltak valaha, rohamtempóban fejlődő hi-tech világunk szellemes kontrasztjaként.

Ma viszont a legtöbb megrendelő tutira megy, és nem díjazza a rendező ötleteit, aki harminc másodpercben nevettetni, elgondolkodtatni és vásárlásra buzdítani is szeretne.

A legnagyobb rendezők erre is képesek, ha szabad kezet kapnak: például Guy Ritchie, Michel Gondry, Wes Anderson vagy David Fincher ma is szívesen vállal reklámokat, mert kihívásnak tartja ezt a műfajt.

Azt is tudjuk, hogy sok világhírű filmrendező a reklámiparban kezdte, és ma is ez az ugródeszka. A reklám tehát egyáltalán nem alantas műfaj, épp ellenkezőleg: az új ötletek kipróbálásának, tesztelésének kiváló terepe (lehetne). 
Nagy kár, hogy a világ ma nem erre tendál.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »