Kulturális veszteségeink 89.

Kulturális veszteségeink 89.

Ítéletet hirdettek abban a perben, amelyet a fél világ művésztársadalma követett figyelemmel. Olyan volt az egész, mint egy abszurd dráma.

Az oroszok jók ebben a műfajban, mert van hozzá elegendő alapanyaguk, bármilyen rendszerben szocializálódtak. Kirill Szerebrennyikov például színházi rendezőként és filmesként nagyot alkotott már eddig is, ötvenévesen egészen elképesztő szakmai önéletrajzot tud felmutatni, nem beszélve a civil ügyeiről.

Szabadidejében nagygyűléseken bírálta az orosz kormányt, kiállt egyebek mellett a melegek jogaiért, ami Oroszországban eléggé rázós téma, a művészet szabadságáért, ami szerinte csak papíron létezik, és megkérdőjelezte a választások tisztaságát is. Talán ez utóbbi ütötte ki a biztosítékot Putyinnál, legalábbis akkor szállt rá a rendezőre. Ezek ketten utálják egymást, és bármekkora sztár is Szerebrennyikov, sejthető volt, hogy ő húzza a rövidebbet, hogy végül sikerül valamit rábizonyítani, amivel a hatalom kiiktathatja. Nos, egy jelentős összegű sikkasztást bizonyítottak rá. Hat év börtönt is kaphatott volna, végül megúszta három év felfüggesztettel (és komoly pénzbírsággal), ami azt jelenti, hogy meg sem pisszenhet a továbbiakban, ha jót akar.

Az ügy hajmeresztően abszurd – mi más lenne egy olyan országban, ahol alkotmányt módosítottak azért, hogy Putyin akár 83 éves koráig hatalmon maradhasson.

Szerebrennyikov a fő vádpont szerint nem készített el egy előadást az általa alapított Gogol Színházban, amelyre állami támogatást kapott. Ez azért furcsa, mert az ominózus előadást még 2012-ben bemutatták, fotók tömkelege jelent meg a premierről, és sokan a jegyüket is posztolták, hogy bizonyítsák: ott voltak, látták azt, aminek létezését az ügyész megkérdőjelezi. A Gogol Színház egyébként régóta szúrta a hatalom szemét, mivel szabad szellemű, avantgárd dolgok készültek ott, és egyre népszerűbb lett az ellenzéki értelmiség körében. Előadásaik félig-meddig demonstrációk voltak, aki helyet foglalt a nézőtéren, az nemcsak színházjegyet vett, hanem csendesen lázadt is a hatalom ellen. A nagyközönség Putyin-párti része pedig hangoztatni kezdte, hogy az adófizetőknek nincs szükségük egy ilyen provokatív, lila ködös színházra. Aztán sikerült rávenni a teátrum könyvelőjét, hogy a bíróság előtt kimondja: Szerebrennyikov csak azért hozta létre a színházat működtető cégét, hogy állami támogatásokat nyúljon le.

Hírdetés

A rendező letartóztatásának megadták a módját: Nyár című filmje utolsó forgatási napján repültek érte a moszkvai rendőrök Szentpétervárra. Másnap egyébként hazarepült volna a stábbal, de így nagyobbat durrant a „jelenet”, szóval a hatóságnál is akadnak remek rendezők.

Összesen 22 hónapot töltött házi őrizetben, csak édesanyja temetésére engedték ki egy napra, hogy ne legyen ebből is világraszóló felháborodás.

Mert a színházi és filmes szakma legnagyobbjai álltak ki mellette, a Nyár pedig, amelyet otthon volt kénytelen megvágni, nemzetközi siker lett.

„Ez természetesen nem történt meg” – hangzik el többször is a filmben, olyan álomszerű jelenetek után, amelyekben a szereplők szembeszállnak a kommunista hatalommal, vagy hirtelen a szabad világban találják magukat. A film a nyolcvanas évek nyomasztó szabályai között vergődő fiatal zenészekről szól, valós alakokról, akik underground körökben rendkívül népszerűek voltak, a nagy kitörés azonban nem sikerülhetett nekik.

Szerebrennyikov nem politizál benne, csupán olyan utalásokat tesz, amelyekkel bizonyítja az „ezek ugyanazok” tételét. Sőt, azt is megmutatja, hogy „mi is ugyanazok vagyunk” – ragaszkodunk a szabadsághoz, és jogunk van boldognak lenni. És igenis, meg tud történni, ami nem történt meg. Mert legbelül, a saját lelkünkben azért tudunk nyarat csinálni.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »