Az Amerikai Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én a saját területén támadták meg, hatvan évvel a Pearl Harbor elleni japán támadás óta először.
A Szovjetunió összeomlása után az amerikaiak meg voltak győződve arról, hogy immár ők uralják a világot, már csak ezért is sokként érte őket az al-Káida terrorakciója. E merényletsorozat „az épületeket ugyan megingathatta, Amerika alapjait azonban nem”, így a válasz nem sokat késett: 2001. október 7-én a feltehetően Oszáma bin Ládent, a terrorszervezet vezetőjét rejtegető Afganisztáni Iszlám Emirátus ellen vonultak az amerikaiak által vezetett NATO- és egyéb csapatok. A küzdelem hamar véget ért (bár mint később kiderült, csak látszólag, hiszen sok elemző szerint 2021-ben tulajdonképpen vesztesen hagyták el Afganisztánt az amerikaiak), így az Egyesült Államok vezetői új célpontot kerestek. A választás egy régi ellenfélre, a Szaddám Huszein vezette Irakra esett. A beavatkozást azzal indokolták, hogy Szaddám Huszein egy diktatúrát működtet, veszélyezteti a térség biztonságát, de ezeknél erősebb érv volt, hogy Irak támogatja a nemzetközi terrorizmust, és tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.
Amerika újabb háborúja már nem nyerte el a világ közvéleményének tetszését, Franciaország és Németország ki is maradt belőle. Európában tömegtüntetéseken tiltakoztak az ENSZ által nem támogatott beavatkozás ellen. Szent II. János Pál pápa következetesen elítélte a konfliktus erőszakos megoldását. Február 23-án délben, az Úrangyala elimádkozása előtt e szavakkal fordult a világ felé: „A nemzetközi közösség hónapok óta a fenyegető háború nagy gondjával él, mely az egész Közel-Keletet érintheti, és az egész világon feszültségeket gerjeszthet századunk elején. A hívő emberek kötelessége, bármely vallás követői is, hogy hangosan hirdessék, nem szolgálhatja az emberiség jövőjét sem a terrorizmus, sem a háború logikája.” Az egyházfő nem sokkal a háború kitörése előtt Pio Laghi bíborost küldte Washingtonba, aki – hamvazószerdán – az amerikai elnökkel is találkozott. Az elítélő nyilatkozatok ellenére 2003. március 20-án az amerikai és brit csapatok megkezdték Irak bombázását. Alig egy hónappal később a szövetségesek elfoglalták Bagdadot, s úgy tűnt, „a szabadság és a lehetőségek jelzőfénye” egy újabb országot világíthat meg. Ám nem sokkal később kiderült, a demokrácia exportja mégsem volt sikeres, az amerikai megszállás pedig káoszba taszította az országot.
A 2003-as iraki háború még nem történelem, amolyan félmúlt, ennek ellenére több film és sorozat is foglalkozott e témával. A Hivatali titkok (2019) a fegyveres konfliktus egyik nagy vihart kavart előzményét mutatja be. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Spanyolország szerette volna elérni, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) hagyja jóvá a háború megindítását. Katharine Gun (Keira Knightley), a brit Kormányzati Kommunikációs Központ (Government Communications Headquarters, GCHQ) fordítója és munkatársai kaptak egy iratot az amerikai titkosszolgálattól, amelyben arra kérték őket, hogy a BT tagjainak lehallgatásával keressenek olyan információkat, amelyekkel megzsarolhatók. Katharine kiszivárogtatta a dokumentumot, ami végül megjelent a londoni Observerben. Ez a leleplező cikk azonban a háborút már nem tudta megakadályozni, a nőt pedig letartóztatták és vád alá helyezték.
A Marcia és Thomas Mitchell Egy kém az iraki háború ellen című regényéből készült filmben a lelkiismeret kerül szembe a haza védelmével. Vajon árulás, ha valaki olyan bizalmas információt tár a nyilvánosság elé, amellyel leleplez egy hazugságot, és nem utolsósorban megakadályozhat egy háborút, vagyis közvetve életek ezreit mentené meg? Katharine úgy dönt, még a börtönt is vállalja azért, hogy a polgárok megtudhassák, mi folyik a színfalak mögött. A történet azért is érdekes, mert megmutatja, az amerikaiak is érezték, hogy nincs meg a kellő jogalap a fegyveres beavatkozásra: bár a BT 687-es és 1441-es határozatára hivatkoztak, ezek nem adtak közvetlen felhatalmazást.
Elsősorban a George W. Bush vezette Egyesült Államok és a Tony Blair által irányított Nagy Britannia indított médiaoffenzívát annak érdekében, hogy a közvéleményt a maga oldalára állítsa. Amerikában pártszimpátiától függetlenül szinte az összes orgánum átvette – a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával, gyakorlatilag kritika nélkül – mindazt, amit a kormányzati tisztviselők mondtak. Egyedül a Knight Ridder kiadó újságírói, John Walcott kiadóvezető (Rob Reiner), Jonathan Landay (Woody Harrelson), Warren Strobel (James Marsden) és a szerkesztőséghez csatlakozó Joe Galloway (Tommy Lee Jones) érezte úgy, hogy talán érdemes lenne rákérdezni, milyen bizonyítékok támasztják alá a lapokban közölt információkat. Rob Reiner Háborúra készülve (Shock and Awe) című 2017-es filmje igazából azért megdöbbentő, mert megmutatja, hogy a hagyományaira és elveire rendkívül büszke amerikai újságíró-társadalom egy autoriter rezsim médiamunkásait megszégyenítő módon visszhangozta a Bush-adminisztráció háborús retorikáját. Az iraki háborút megelőző időszak kommunikációja a médiatörténet egy rendkívül fontos epizódja. Tanulságos lenne mélyebben megvizsgálni, hogy a 9/11 eseménye miként vakíthatta el ennyire azokat, akiknek egyébként pont a kételkedő kérdezés a kenyerük.
De mi történt a háborúban? Ezt mutatja be a Gyilkos megszállás (Generation Kill, 2008) című sorozat. Az amerikai Első Felderítő Zászlóalj volt az iraki bevonulás lándzsahegye. Evan Wright újságíró (Lee Tergesen) a Bravo osztagának második szakaszához csatlakozott. David Simon – aki a Drót című elsőrangú sorozatot is írta – az ő könyvét vette alapul. A filmben ismert színészek is feltűnnek – Colbert őrmestert Alexander Skarsgård, Person tizedest James Ransone, Patterson századost Michael Kelly alakítja –, de általában véve is jól játszik mindenki. Az egyébként lassú vonalvezetésű sorozat nagyrészt a katonák közötti, remekül megírt párbeszédekre épül.
A Gyilkos megszállás teljesen elhiteti a nézővel, hogy valami hasonló történhetett a háborúban. Az egység tagjai Humvee-kban ülnek, vagyis igencsak ki vannak szolgáltatva az ellenségnek, ráadásul parancsnokaik úgy érzik, a felderítőknek is kijár némi csetepaté. A szervezési fejetlenségek még veszélyesebbé teszik a küldetésüket, s csak az iraki reguláris haderő elpárolgásának köszönhetik, hogy minimális a veszteségük. Az iraki civilek – a hadzsik – nem számítanak, jobb tehát feleslegesen odacsapni, mint kockáztatni. Az amerikaiak egész falvakat bombáznak le, mondván, lehet, hogy onnan lőttek. Persze az is előfordulhat, hogy nem. A katonák számára ez csak egy feladat, a civilek halála pedig járulékos veszteség; a lelkiismeret- furdalás csak egy pillanatra jelenik meg, aztán ahogy jött, el is illan. A bevetés szabályai állandóan változnak, természetesen nem szigorodnak: aki a hadműveleti területen van, arra lehet lőni, így lassan minden Irakban élő potenciális célponttá válik. A másként öltözködő, más bőrszínű, arabul beszélő lakosság a katonák számára olyan, mint a filmbéli alien – egzotikus és veszélyes. Bagdad ostrománál viszont, amikor megjelennek a városból menekülő tömegek, valami kezd megváltozni bennük. A civileket segítve próbálnak úgy viselkedni, mint az emberek…
„Ha le lehet venni a védőruhát, akkor nincsenek biológiai fegyverek. De ha nincsenek, akkor mi a csudát keresünk itt?” – teszi fel a kérdést a sorozatban Wright. Paul Greengrass Zöld zóna című filmjének főszereplője, Miller főtörzszászlós (Matt Damon) is erre kíváncsi, miután bevetésről bevetésre azzal szembesül, hogy az átkutatásra kijelölt helyszíneken nincs semmiféle fegyver.
A történet kitalált – természetesen, hiszen ez egy Bourne-filmekre hajazó akcióthriller –, ám az alapprobléma nem: Hol vannak a tömegpusztító fegyverek? Kitől jött az értesülés arról, hogy egyáltalán vannak ilyenek? A filmben az állítólagos informátor egy iraki tábornok, akit a Pentagon által felbérelt zsoldosok azért akarnak likvidálni, mert kiderülne, hogy a katonatiszt pont az ellenkezőjét mondta annak, mint amit a közvélemény felé továbbítottak. A Zöld zónában is erőteljes hangsúlyt kap, hogy az amerikai kormányzat miként manipulálta a médiát, amely azonnal rácsapott a legfelsőbb körökből érkező, szenzációs információkra.
Bush elnök 2003. május 1-jén a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó fedélzetén jelentette be, hogy az Egyesült Államok megnyerte a háborút. A hajóra kifeszítettek egy hatalmas molinót ezzel a felirattal: Küldetés teljesítve. Paul Bremer, az Ideiglenes Koalíciós Hatóság vezetője ezt követően feloszlatta az iraki hadsereget és a Baasz Pártot, tagjainak pedig megtiltotta, hogy a közigazgatásban dolgozzanak. Ennek súlyos következményei lettek. (Az utcára került katonák nagy része azért csatlakozott később a szélsőséges milíciákhoz, mert nem volt megélhetése.) A Zöld zóna készítésének idején (2010) már nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiaknak nem sikerült stabilizálni az iraki belpolitikai helyzetet, sőt, csak nőtt a zűrzavar. A film végén az általuk támogatott iraki vezetők tanácskozása kiabálásába és veszekedésbe fullad…
„Az igazi harc csak ezután kezdődik” – jósolja az iraki tábornok Greengrass filmjében. Nos, így is lett. Az Irak (Over There) című, 2005-ben készült sorozat már a megszálló katonák, közelebbről a 3. gyalogos hadosztály egyik újoncokból álló egységének mindennapjait és otthoni körülményeit mutatja be. Steven Bochco és Chris Gerolmo sorozata finoman szólva sem túl magas színvonalú. Azt látjuk, hogy a felkelő csoportok gerillamódszerekkel támadják az amerikaiakat, akik a körülmények ellenére tisztességgel megállják a helyüket. Az alkotók szemléletmódja az átlag amerikai gondolkodását tükrözi: „a hazát védő katonáink egy távoli országban hősiesen végzik a munkájukat”. A sorozat készítői szerint az iraki beavatkozással kapcsolatos számtalan erkölcsi dilemma közül kizárólag az számít, hogy az egyes katona hogyan viszonyul a bajtársaihoz. Amellett ugyanakkor nehéz elmenni, hogy a sorozat az iraki civilek legyilkolására is igyekszik magyarázatot találni.
„A dzsihád azzal indult el, hogy mi megjelentünk” – fakad ki Fick hadnagy (Stark Sands) a Gyilkos megszállás egyik epizódjában. A vallási alapú lázadásig valóban nem sokat kellett várni, októberben megindult a pusztító merényletsorozat, majd 2004 tavaszán kitört a síita felkelés. A Mahdi Hadsereg milicistái többek között a karbalai (kerbelai) városházát is megtámadták. (A síita muszlimok számára fontos ez a város: Mohamed próféta unokája a település melletti csatában esett el, és itt helyezték örök nyugalomra. Márciusban, Ásurá napján itt történt az a merényletsorozat, amellyel az erőszak új szintre lépett.) Krzysztof Łukaszewicz 2015-ben készült, Karbala című filmje ezt a négy napig tartó ostromot mutatja be. A lengyel rendező azért dolgozta fel ezt az eseményt, mert a városháza épületét maroknyi lengyel, bolgár és iraki katona védte. Az amerikai–brit hadsereget ugyanis sok egyéb nemzet – a „hajlandók koalíciója” – segítette. A legtöbb kelet-európai ország csatlakozott a hadműveletekhez – így Magyarország is –, a lengyelek például kétezer-ötszáz katonájukkal voltak jelen. A Karbala célja ugyanakkor nem több, mint bemutatni a lengyel és a bolgár katonák vitéz helytállását.
Az Iraki misszió is 2004 áprilisában játszódik. Sidney J. Furie filmje egy alsókategóriás akcióthriller, amelyben folyamatosan lövöldöznek. A katonák nem értik, mi a helyiek problémája, hiszen ők csak kórházakat, iskolákat és utakat építeni jöttek ide.
Clint Eastwood Amerikai mesterlövész (2014) című filmjének főszereplője valós személy: Chris Kyle (Bradley Cooper) az iraki háború során négy bevetésben is részt vett. Eastwood szerint Kyle egy igazi hős, aki minden sikeres találatával amerikai katonák életét mentette meg. Hazatérve azonban – ahogyan az sok bajtársával is megesett – váratlanul feltörtek belőle a háborús emlékei, ezért pszichológushoz fordult. Nemsokára már ő maga is igyekezett segíteni a háborút megjárt katonatársainak a trauma feldolgozásában. Kyle sorsa azonban tragikus véget ért: az egyik patronáltja meggyilkolta.
Paul Haggis Elah völgyében című, 2007-es filmjének fő motívuma Eastwood alkotásának végkifejletével állítható párhuzamba: a katonák szándékuk ellenére hazavitték a háborút. Főhőse Hank (Tommy Lee Jones), aki dezertáló fia után kezd nyomozni. A cselekmény az Egyesült Államokban játszódik, az iraki csatatéren történtekről csak Hank fiának rekonstruált videóiból értesülünk. A felvételek töredékessége arra is utal, hogy a világ odaát darabokra hullt. Az amerikai bázison élő katonák képtelenek túllépni azon, amit átéltek, ám ez túl is mutat az Amerikai mesterlövészben bemutatott poszttraumás stressz-szindrómán. Lelkükben magukkal hozták az iraki káoszt, nem tudják elviselni az otthoni rendet, ezért olyasmire is képesek, ami már egyáltalán nem emberi. A film utolsó jelenetében Hank fejjel megfordítva húzza fel az amerikai zászlót. Ez a segélykérés jele: gyertek és tegyetek valamit, különben elveszünk…
Az iraki háború kapcsán Kathryn Bigelow 2008-ban készült A bombák földjén című Oscar-díjas alkotását is meg kell említenünk. A Jeremy Renner főszereplésével bemutatott film tulajdonképpen bármely más fegyveres konfliktusban is játszódhatott volna, nem közvetlenül az iraki háborúról szól, hanem általában a háborúról: Miért vállalják a katonák a halálos veszélyt? A film érdekessége, hogy a valós helyszín közelében forgatták, a stáb körülményei nem voltak sokkal jobbak, mint a katonáké lehettek.
Az iraki háború nem volt más, mint zuhanás a semmibe. Ha esetleg eddig másként láttuk, a dokumentumfilmeket nézve biztosan erre a következtetésre jutunk. James Bluemel ötrészes sorozatában (Az iraki háború, Once Upon a Time in Iraq, 2020) nem politikusok vagy elemzők, hanem a konfliktus átélői szólalnak meg: újságíró, tolmács, fiát elvesztett szülő, Szaddámot kihallgató CIA-ügynök és még sokan mások. Persze sok részletet is megtudunk, de a személyes történetek révén még jobban látjuk, hogy az irakiak immár húsz éve élnek egy véres, tragédiáktól hemzsegő konfliktus kellős közepén.
Bár Szaddám Huszein uralma alatt nem tűrték őket az országban, a zűrzavart kihasználva megjelent Irakban az al-Káida, és ezzel párhuzamosan a síiták mellett a szunniták is fellázadtak. A Fallúdzsában történtek jól mutatják, mennyire elszámították magukat az amerikaiak: 2004 novemberében szabályos ostrommal kellett bevenniük a várost. A merényletek elszaporodásával az amerikai katonák közömbössége erőszakosságba fordult. Bluemel filmjének egyik jelenetében egy iraki férfi kiviszi a stábot a sivatagba. A homokban könyvek, ruhadarabok, néhol a véres sátorlap is látható: a férfi családját Apache helikopterek lőtték halomra.
Ez csak egy eset, de az amerikaiak sok szörnyűséget tettek a háborúban. A Megtorlás Hadithában (Battle for Haditha, 2007) című dokumentarista film a 2005. november 19-én elkövetett gyilkosságokat mutatja be. Miután egy házilag készített pokolgép megölte egy amerikai járőr egyik katonáját, másik kettőt pedig megsebesített, az osztag tagjai betörtek a környező házakba, és gondolkodás nélkül lőni kezdték a civileket. Végül huszonnégy irakit öltek meg, köztük gyerekeket és idős embereket is. Nick Broomfield filmje nem egy kiemelkedő alkotás, de azt jól ábrázolja, milyen lelkiállapotban harcoltak az amerikai katonák. Emellett arra is rámutat, hogy az elkövetett erőszakért egyetlen magas beosztású tiszt sem vállalta a felelősséget.
A Cenzúrázatlanul: Háború másképp (Redacted, 2007), Brian De Palma áldokumentumfilmje a végletekig viszi a fentiek bizonyítását. A naturalista alkotás talán már túl is van a befogadhatóság határán, ám ha valaki ismeri az események hátterét, nem csodálkozik azon, hogy az olasz származású amerikai rendező ezt a formát választotta. A Megtorlás Hadithában és a Cenzúrázatlanul is megtörtént esetet dolgoz fel. Mind a kettőből világosan látszik, hogy Irakban minden kiderült: a háború a sajtó és a közösségi média nyilvánossága előtt zajlott. Az Abu Ghraib kísértetei (2007) című, Rory Kennedy által rendezett dokumentumfilmben is ezt látjuk, hiszen a hírhedt iraki börtönben elkövetett visszaéléseket maguk a katonák tették közkinccsé. Az iraki háború, a Megtorlás Hadithában és a Cenzúrázatlanul azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a megszálló amerikaiak átvizsgálás címén éjjel-nappal zaklatták, megalázták és megszégyenítették a helyieket, ez pedig egy muszlim országban felért egy hadüzenettel.
Miután 2006-ban kitört a polgárháború, a kontroll teljesen kicsúszott a megszállók kezéből. Az amerikaiak végül 2011 decemberében kivonultak Irakból, maguk mögött hagyva egy szégyenteljes háborút és annak tragikus következményeit…
…Ám az Iszlám Állam térnyerése miatt három év elteltével kénytelenek voltak visszatérni.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
