Kufárék

Kufárék

Vona Gábor meglepte Orbán Viktort. Pedig nagyon úgy nézett ki, hogy a Jobbik csapdába zuhant. Azok után, hogy a párt hosszú ideje a határozottnál is határozottabb híve volt az antimigró alaptörvény-módosításnak, elsőre nem lehetett könnyű kitalálnia, miként tud a kormánypártétól markánsan eltérő állásponttal előhozakodni. A fogas kérdésre adható válasz azonban végül pofonegyszerűnek bizonyult. Ha egyszer nem akarjuk, hogy jöjjenek a szegény migrók, akkor azt sem akarhatjuk, hogy gazdag migrók lepjék el édes hazánkat. Ha kőbe szeretnénk vésni a kényszerbetelepítésnek nevezett valamire mondott érvénytelen nemet, akkor rögzítsük, hogy nem jöhetnek ide a zsíros idegenek sem.

A letelepedésikötvény-biznisz ráadásul módfelett szagos, így sokaknak csípi a szemét. Még kormányoldalon is. Önmagában nem feltétlenül lenne baj azzal, hogy kőgazdag külföldiek uniós előnyökért cserébe az államkincstárunkat gazdagítják. Igen ám, csakhogy a magyar földön landoló milliomosoknál-milliárdosoknál – akik többsége, mint tudjuk, kínai, tehát aligha iszlám terrorista – érdekesebbek azok, akik a célszemélyek ügyeinek intézésére lehetőséget kaptak. És akik ennek hála elképesztő összegeket vághatnak zsebre. Amikor ezekről a körökről van szó, tüstént előkerül két név, amelyek más problémás ügyletek során is elő szoktak kerülni: Habony Árpádé és Rogán Antalé.

Ezzel a két fickóval a nyugovóra térő kisgyermekeket ugyan még nem lehet ijesztgetni – meghökkentő vagy sem, a nép szemében továbbra sem tűnnek elég fontosaknak ehhez –, ám a politika iránt kifejezetten érdeklődők mind szélesebb köre számára egyre ellenszenvesebbek és szimbolikusabbak. A Rogán Antal piszkos pénze fordulat – amivel a Jobbik elkezdett operálni – mindenképpen kifejezőbbnek tűnik, mint Kósa Lajos fantasztikusan frappáns és mélyen intellektuális poénja a Wartburg-féltengelyekről.

Hogy a jobbikos árukapcsolásról úgy-amúgy mit gondolunk, az más kérdés. Először is megvizsgálhatjuk a dolgot tartalmilag. Amikor a fideszesek vagy a segítségükre siető szocialisták kufároznak, muszáj eszünkbe jutnia, hogy a komplett sztori az összes létező leágazásával egyetemben nettó nehézsúlyú kufárkodás. Sokkal nettóbb és nehézsúlyúbb, mint bedobni az alaptörvényes buliba a kötvényügyet. Ezekkel a letelepedési engedélyekkel bizniszelni kufárkodás fogalmilag is. De kufárkodás a másfél éve tartó kampány is – és nem csupán azért, mert egyes fordulatai-kanyarjai során rengeteg pénzt dobáltak el. Nem is érdemes alaposabban belemenni ebbe, minthogy a politikus eleve kufár. Klasszikusok mondták: úgy kell eladnia önmagát és mindenét, ahogyan a mosóport szokás.

Tehát ennél most izgalmasabb a taktikai játszma. Azzal kezdtem: Vona Gábor meglepte Orbán Viktort. Hogy a magyar miniszterelnök kettejük négyszemközti randija alkalmából még nem is bírt érdemi választ adni – majd mérlegel, közölte –, és hogy az agytröszt csak másnapra szült reakciót, az több mint szokatlan. Azóta persze kiderült, hogy visszakozás, hátrálás, korrekció nincs, majd annak rendje-módja szerint beindult az offenzíva. Egész pályásan, ahogy szokott. Innentől megint az a kérdés, ami az utóbbi években annyiszor: meddig és mennyire hatékony a totális politika? November 7–8. környékén többet fogunk tudni erről. De addig még rengeteget hallhatunk arról, hogy kinek fontosabb az ország biztonsága, és hogy ki minek az oltárán vagy kiknek a kedvéért hajlandó kockáztatni azt. Ezeknek a mondásoknak természetesen – forrásuktól függetlenül – roppant kevés valóság- és igazságtartalmuk lesz. Még szerencse, hogy abszolút megszoktuk már az ilyet.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »