Kritika Hollywoodból

Aki látta Julia Child szerepében serpenyőkkel zsonglőrködni vagy Miranda Priestly bőrébe bújva megkeseríteni beosztottjai életét, netán tanúja volt, ahogy Sophie Zawistowskiként meghozta a meghozhatatlan döntést arról, melyik gyermeke maradjon életben, az tudja: Meryl Streep egyáltalán nem Hollywood egyik legtúlértékeltebb színésznője.

Ilyet állítani, főleg a Twitter nevű közösségi oldal lebutított, 140 karakteres bejegyzésekre korlátozott felületén a hétköznapi halandó részéről is visszás lenne. Az pedig, hogy a kritikát az Egyesült Államok alig több mint egy hét múlva beiktatandó elnöke fogalmazta meg, újabb kiábrándító jelzés azzal kapcsolatban, milyen színvonalú az amerikai közbeszéd. Trump a színésznőt politikai ellenfele, Hillary Clinton csatlósának nevezte arra reagálva, hogy Meryl Streep egy nappal korábban, az Aranyglóbusz átadógáláján ünnepi beszédében kritizálta az üzletemberből csúcspolitikussá előlépett férfit. Többek között arra figyelmeztetett, hogy a tiszteletlenség tiszteletlenséget szül, az erőszak erőszakot – utalva Trump megnyilvánulásaira. Hozzátette azt is, hogy szükség van a komoly sajtóra, amelynek ellenőriznie kell a hatalmat, és felelősségre kell vonnia mindazért, amit elkövet.

A jelenet fenséges volt. A színésznő hangja el-elcsuklott, s amikor a kamerák a közönséget pásztázták, csak elismerő, meghatott tekinteteket találtak. Azóta a közösségi médiában mindenki, aki Trumpnak megelőlegezte a demokrácia hóhéra titulust, büszkén osztja meg a felvételt azzal a felkiáltással, hogy Meryl Streep lemosta a jövendőbeli elnököt. Nem szeretnék az eufória hóhéra lenni, de valóban ez volna a helyzet? Anélkül, hogy a színésznő jó szándékát vagy tehetségét megkérdőjeleznénk, felmerül az emberben a kérdés: a zárt hollywoodi miliő a maga csillogásba bugyolált nihilizmusával alkalmas-e arra, hogy erkölcsi piedesztálról oktasson ki bárkit is?

A független, karakán újságírók, akiket most a Trump elleni küzdelem keresztes lovagjaivá ütnének, nem hiányoztak Hollywoodnak 1965 és 2008 között, amikor a gyanú szerint Bill Cosby több tucat nőt erőszakolt meg, vagy amikor Az utolsó tangó Párizsban rendezője az élethűbb színészi játék érdekében nem szólt Maria Schneidernek, hogy Marlon Brando az egyik jelenetben meg fogja erőszakolni? Az emberi jogok őreinek nem kellett volna a vészharangot kongatniuk, amikor Stanley Kubrick ugyanebből a célból éheztette és terrorizálta a Ragyogás című film forgatásán a női főszerepet játszó Shelley Duvallt? De alig volt egy éve, hogy többen bojkottálták az Oscar-gálát, miután kiderült: a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia bizottsága egymás után kétszer jelölt kizárólag fehér bőrű színészeket a négy színészkategóriában.

Az erőszak erőszakot szül. Igaz. Ahogy az is, hogy az erőszak a filmvásznon nézettséget szül. Ami pedig a szólásszabadságot illeti, nos, számos esetben kiderült, hogy ez az elv is csak szigorú korlátok közt működik Hollywoodban. Aki rálép egy aknára, pillanatok alatt – s akár egy életre – elveszítheti kiváltságos helyét a csillagok körében. Beszéde végén Streep egyébként a nemrég elhunyt Carrie Fishert idézte, akinek alkoholtól és drogoktól béklyóba kötött élete önmagában is a film- és sztáripar kritikája.

A színészek művészetükkel színesebbé, gazdagabbá teszik a közönség életét, szeretni és csodálni lehet őket. Hollywood azonban minden értékével együtt is egy zárt, kegyetlen szabályrendszerrel működő világ. Éppen ezért hiba elvárni képviselőitől, hogy megtestesítsék mindannyiunk szunnyadó lelkiismeretét, vagy a világpolitikai folyamatok rezdüléseit értelmezzék. A Trump–Streep-párbaj kapcsán Boris Kálnoky, a Die Welt tudósítója fején találta a szöget, amikor azt írta saját Twitter-bejegyzésében: a maga részéről örül, hogy ő se nem a színészek képességeiről prédikáló politikus, sem pedig a politikáról prédikáló színész.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »