A budapesti Nemzeti Színház Rubold Ödön rendezésében október 28-án mutatta be Lukácsy György Hazatérés című misztériumjátékát, amely a mártír sorsú felvidéki magyar politikus, Esterházy János (1901–1957) életét mutatja be. A színművet a november 30-i, szerdai előadáson láttuk, ahol a nézők többsége örömteli módon a fiatal korosztály tagja volt.
Lukácsy György drámája keveri a fikciós és a valós elemeket. A szerző levelek, naplórészletek, irodalmi szövegek, korabeli filmhíradórészletek alapján állította össze művét. A színmű az idősíkok váltakozásával tárja fel Esterházy János életét, azon belül is az 1922 és 1957 közötti időszakot.
A parányi színpad szinte egybeolvad a nézőtérrel, ez különleges feszültséget és koncentrációt igényel színészektől és nézőktől egyaránt.
A misztériumdráma kezdetén 1955-ben vagyunk: a csehszlovák állam létrejöttének tizedik évfordulójára a kommunista hatalom általános amnesztiát hirdet, de kiderül, hogy Esterházy Jánosra ez nem vonatkozik. Nyilvánvalóvá válik, hogy élete hátralevő idejét börtönben kell töltenie, noha az ellene felhozott vádak teljességgel megalapozatlanok.
Esterházy János a valóságban és a misztériumdráma alapján is többször került életében válaszút elé. A trianoni országvesztés után átjöhetne a maradék Magyarországra, szép karrier várna rá. A harmincas évek második felében Edvard Beneš csehszlovák elnök ajánl neki miniszteri posztot, de nem fogadja el. Alig több mint tíz év múlva a börtönkórházban barátai, rokonai rá akarják venni, hogy Nyugatra szökjön, és így az emigrációban élő magyarok lelki-szellemi vezére lehetne, de erre is nemet mond.
„Mit kezdenék én Szlovenszkón kívül? Úgy gyógyítsak, hogy magára hagyom a beteget?” – teszi fel a kérdést. Azért biztatták, hogy menjen Svájcba, mert ott szabadon beszélhetett volna a felvidéki tapasztalatokról, a kisebbség helyzetéről, az emberek nyomorúságáról, függetlenül azok nemzetiségétől, vallásától vagy pártállásától. Ő azonban úgy érezte, hogy neki a gondjaira bízott embereken kell mindenekelőtt segíteni, ezért maradt, vállalva sorsát.
Esterházy János rendíthetetlenül kiállt a magyar érdekekért, de a szlovák kisebbségi jogokért is.
Amikor az 1938-as első bécsi döntést követően Horthy Miklós kormányzó bevonul Kassára, az emberek ujjongva köszöntik a felvirágozott város főterén. Esterházy János méltóságot visz az örömünnepbe, mert önmérsékletre szólít: „Mi, itt maradt magyarok, ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi odaát követeljük.”
Később is megmaradt a lelkiismerete által megszabott, egyenes úton, elvetve a borzalmas eszméket. 1942-ben a szlovák parlament egyedüli képviselőjeként mondott nemet a zsidók deportálásáról szóló törvényre: „mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”. Személyesen is mentett zsidó családokat a kibontakozó vészkorszakban. Egyértelműn megvallja: „a mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt”.
Esterházy Jánost Tóth László alakítja, hitelesen, visszafogott gesztusokkal. Nagyon ritkán emeli fel csak a hangját, de határozottság, mély és rendíthetetlen hit sugárzik belőle.
Megvalósítja Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja, hogy szerettei mellett ellenségeiért is rendszeresen imádkozik.
Megjelenik a drámában a szenvedéstörténetben szintén érintett lengyel édesanya (Szász Enikő), valamint Esterházy felesége, Serényi Lívia grófnő (Tóth Auguszta), aki az események tragikussá fordulása után lelkileg összeomlik.
A misztériumjáték egyik legszebb epizódja Esterházy kapcsolatának alakulása cellatársával, a később a kommunisták által kivégzett Eduard Tesárral (Rácz József). Kezdetben Esterházy beépített kémnek nézi a fiatal rabot, ő pedig a szemére veti, hogy az arisztokraták mindig jól járnak, abban a hiszemben van ugyanis, hogy társa hamarosan kiszabadul. Végül krisztusi barátság és szeretet szövődik közöttük, Esterházy erőt, reményt önt Tesárba a kivégzése előtt.
Berettyán Nándor több szerepet is játszik, mindenképpen kiemelendő a Kísértő figurája. Akárcsak Jézust, Esterházyt is megkísérti a gonosz, gúnyolódik rajta. Esterházy élete során mindig jól döntött, ha az üdvtörténet szemszögéből vizsgáljuk a döntéseit. Emberi nézőpontból azonban más a helyzet, és a Kísértő erre utal gúnyos megjegyzéseivel: „A magyarjaidat kitelepítették. Édesanyád földönfutó lett, a családod széjjelszóródott, a gyermekeid hontalanok lettek. És Líviát is tönkretetted.” Esterházy János azonban rendíthetetlen hitében: „Isten nem hagyott el a Gulagon és a börtönökben sem.” Tudja, hogy soha nem hagyhatja el börtönét, de felajánlja szenvedéseit másokért: „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jóistennek könyörgésképpen a legszűkebb családért, a felvidéki magyarságért, meg a magyar nemzet boldogabb jövőjéért és a kommunizmus rabságában szenvedő népek szabadulásáért.”
Mindenképpen kiemelendő Szabó Sebestyén László szerepe, aki erősítve a spirituális hatást, a darab során végig felvidéki népballadákat énekel, kobzon kísérve önmagát, különleges atmoszférát teremtve ezzel az előadáshoz.
A színdarabot látva az az érzés kerítette hatalmába a tudósítót: olyan összehangolt csapatjáték szemtanúja volt, amelynek minden tagja missziónak, kulturális evangelizációnak tekinti, hogy szerepelhet az Esterházy János, a „Szentlélek tüzében edzett” férfi önfeláldozó életútjáról szóló misztériumjátékban. Vonatkozik ez természetesen a rendezőre, Rubold Ödönre is.
Az előadás történész szakértője Molnár Imre, aki könyveivel, előadásaival kiemelte Esterházy Jánost a feledés homályából, megtisztította személyét az igaztalanul vádoló rágalmaktól, dokumentumokkal bizonyítva, hogy
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Nemzeti Színház
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
